A gépesített fakitermelésről

A logika azt mondja, lehet fát kitermelni, ha telepítünk helyette. Ma ezt fenntarthatóságnak nevezzük. Ez a szó harminc éve még fel sem merült, de azóta annyira ordítóvá vált a természet kizsákmányolása által okozott visszafordíthatatlan kár, hogy szükségszerűen felbukkant egy új kifejezés és vele egy "új" életforma és gazdasági rend iránti igény.

Az érzés azonban abban a pillanatban működésbe lép, amint a kéz felemeli a fejszét, csak ez az érzés már gyermekkorban el lett fojtva.

Jobban érzékelhető a dolog, ha a haszonállatok leölését vesszük. A ma embere is szereti a húst, de az, hogy maga vágja el a csirke nyakát már nem megy olyan lelkesen, ezért azt "szakemberre" bízza, így elkerüli az ezzel kapcsolatos lelki konfliktust. Ha én magam vállalnám az állat leölését, vagy eltompulnék idővel, vagy egy folyamatos, kellemetlen feszültséggel kéne megtanulnom együtt élni, ami abból ered, hogy nem egészen helyes, amit teszek, de kénytelen vagyok megtenni, mert ennem kell.

Az eltompulás azt jelenti, hogy gyermetegnek nyilvánítom és megtagadom a csirke iránt érzett együttérzésemet. Emlékszem, gyerekkoromban imádtam a naposcsibéket és nagyon nehéz volt belátnom, hogy az az ő rendeltetésük, hogy megegyük őket. A nagyi már főleg csak a befektetést látta bennük, ő már legyőzte magában a gyerekes érzelmi kötődést és az egész kérdést racionalizálta (csak mellékesen: kb. ugyanannyi szeretetet volt képes a gyermekei és unokái iránt is érezni).

A folyamatos, kellemetlen feszültséggel való együttélés viszont azt jelentené, hogy felnőttként is fenntartom a minden élőlény iránt érzett szeretetemet (mint ahogy azt minden mai gyermek is érzi, amíg meg nem tanítják neki, hogy az élet kegyetlen). Ez a fenntartott szeretet az egész európai gazdasági és morális értékrend alól azonnal kirántaná a szőnyeget, a fogyasztás nagyságrendekkel visszaesne, előtérbe kerülne viszont az alázat. Az ember rögtön a helyére kerülne, a szenvedélybetegben és a depressziósban pedig tudatosulna, hogy miért is érzi úgy, hogy el akarja magát pusztítani. Túl sok már az ember és túl keveset ad vissza a természetnek ahhoz képest amennyit elvesz.

A természetben is van gyilkosság, az oroszlán megeszi a zebrát, a zebra pedig a füvet. A táplálékláncban azonban minden szereplő csak a számára rendeltetett eszközöket használja, az oroszlán például a lábait, a karmait és a fogait. Ha az oroszlán jóllakott és álmosan hever az akácia árnyékában, a zebrák az orra előtt sétálgatnak és nem félik, nem is gyűlölik gyilkosukat. Helyesebb tehát, ha a természetben nem a létért folyó küzdelmet látjuk, hanem inkább egy örömteli együttműködést. Úgy tűnik, a zebra menekül (vagyis küzd az életéért), amikor az oroszlán kergeti, de szerintem inkább úgy foghatjuk fel a dolgot, hogy néhány zebra úgy dönt, jobban szeretne inkább oroszláneledel lenni. Ha a zebrák valóban küzdenének, megrohannák az oroszlánokat (akik jóval kevesebben vannak náluk) és összerugdosnák őket. Mivel nem így tesznek, feltehetően örömet okoz nekik, hogy közülük néhányan feláldozzák magukat, csak azért, hogy létezhessenek oroszlánok is. Talán ez az ő menyországuk, ők így támogatják a Nagy Egész-séget.

Az ember viszont már megtagadta a Nagy Egészt az érzés helyett a logikát választotta, ezért érzi magát egyre kisebbnek és nyomorultabbnak. Ha nem hallgat erre a kisebbség-érzésre (lelkiismeretfurdalás), akkor a Nagy Egész kénytelen lesz őt végleg elpusztítani.

A józan ész azt mondja, lehet fát kitermelni, ha telepítünk helyette. Ez az absztrakt logika, a mennyiség logikája. Az érző, szerető, minőségi logika viszont azt mondja: Ezt a bizonyos fát nem lehet kivágni, mert ezt a fát én szeretem, ez az én fám, hozzám tartozik, az énem egy része, ez nem csak egy fa, ennek neve van, szerepe az én személyes életemben.

Itt dől el minden: mihez fűz személyes viszony?

Mivel az ember egy szerető családban nő fel (a koraéretten megszülető embergyerek legalapvetőbb biológiai szükséglete az őt szerető emberi közösség), ezért alapvetően minden élőlényhez ugyanilyen szeretettel fordul (mert kivetíti rájuk, amit otthonról hozott). Minden fa az ő fája, minden mókus az ő mókusa.

A mai hozzáállás azt mondja, válaszd le magad ezekről a személyes kötődésekről, a fa, a madár, a mókus, a kutya csak eszköz, pótolható, ugyanakkor nem vesszük észre, hogy pont e miatt a hozzáállás miatt válik minden körülöttünk élő ember is ugyanilyen lecserélhető eszközzé, beleértve persze magunkat is.

Az ember dolga (rendeltetése a Földön) az, hogy szeretetet árasszon a dolgokba, a természetbe. Az volna a dolga, hogy minden fát, fűszálat, tücsköt, madarat olyan mély szeretettel kapcsoljon önmagához, mint bármely családtagját. Ha az ember a fát lecserélhető absztrakciónak tekinti, akkor ugyanezt fogja tenni az anyjával is. Ha nekem azt mondja az apám, hogy "Micike" az én kedvenc alvómackóm csak egy darab szemét, amit ki kell dobni, mert elmúltam négy éves, akkor ne csodálkozzon az apám, ha ugyanígy bánok majd vele is, amikor hetven éves lesz és bedugom az elfekvőbe.