A nőkről
Figyelmeztetés: ez az esszé meglehetősen provokatív, pofátlannak és férfisovinisztának tűnhet (a szerző férfi), pedig nem az. Régóta halogatom a megírását, eddig nem mertem megtenni. Az elolvasása után (különösen hölgyeknek) üvöltözni és anyázni ér.
A családba a nő, az anya hozza a feltétlen szeretetet, a férfi pedig az értékrendet. A nő teste az öröm elsődleges forrása, ő teszi otthonossá az életet, a férfi pedig közvetít az életen túli felől, Istennel és a halállal kommunikál. A kettő feszültségéből és egymásra hatásából születik az ember.
Kezdjük néhány érdekes adattal: tudtátok, hogy a nők elsőként az Egyesült Államokbeli Wyoming államban, 1869-től, Magyarországon 1918-tól, Svájcban viszont csak 1971-től rendelkeznek szavazati joggal? Nem semmi! A mából visszatekintve milyen felháborítónak tűnik, hogy a nőket így semmibe vették több ezer évig. És egyáltalán: manapság szánakozva gondolunk a régmúlt idők emberére, az ősembereket bunkót lóbáló hordaként képzeljük el, az egyiptomiakat ostoba hívőkként, akiket csak kihasználtak az uralkodók, sötét középkorról beszélünk, stb. De nyugodtan elhihetjük, mi sem vagyunk jobbak. Zárójelben: miért van az, hogy minél több demokratikus jogom van, annál inkább elveszítem az uralmat az életem felett? De megint mellébeszélek.
A múltat csak azért hoztam fel, hogy ne gondoljunk feltétlenül bunkó barbárként az őseinkre. Hamvas
Író, filozófus, könyvtáros.
szerint az emberiség nem fejlődik, hanem züllik. Ha igaza van, akkor mégiscsak lehet valami abban a ma már elavultnak tűnő nézetben, hogy a nő lényegében más mint a férfi (a nők politikai diszkriminációja ennek a tudásnak a maradványa). A régiek legalábbis így gondolták. Az, hogy ez a gondolat a közelmúltban csadorként, csiklóeltávolításként és politikai diszkriminációként testesült meg, ne tévesszen meg minket, ezek már a lezüllött ember kitalációi. Tételezzük fel, hogy valaha, nagyon régen helyesen látta az emberiség, hogy a nő nem ugyanolyan, mint a férfi, és nem csak a teste miatt, hanem lényegében, bár végeredményben a másmilyen test rejlik ennek a másságnak a mélyén.
Feldmár
Kanadában élő magyar pszichológus, pszichoterapeuta. ír valahol a Freud által kitalált péniszirigységről. Szerinte Freud téved, nem a lányok irigylik a fiúk kukiját, hanem a fiúk a lányok cicijét. Jean Liedloff
Az USA-ban élő pszichoterapeuta. szerint már jó ideje súlyosan tévedünk, amikor a szülés után a gyermeket elválasztjuk az anyától (e téren mostanában hál' Istennek látszik némi fejlődés). Az embergyerek, akit megfosztanak egyetlen szükségletétől, az anyja testétől, szükségszerűen lelkibeteg lesz és örök életében hiányérzettel fog küzdeni. A gyermeknek túl korán le kell mondania a ciciről, a fiúknak örökre, a lányok helyzete annyiban könnyebb, hogy ami hiányzik nekik, azzal ők maguk fognak majd rendelkezni, ha felnőnek. Ezért feltehetően a fiúk mindig hülyébbek lesznek egy kicsit a lányoknál, például hajlamosabbak a rabjaivá válni az olyan orális függőségeknek, vagyis cici-pótlékoknak, mint a dohányzás, vagy az alkohol.
És a fenti mondatban érkeztünk el a legfőbb mondanivalóhoz: "... ők maguk fognak majd rendelkezni, ha felnőnek". Vagyis a nő teste ma az ő személyes tulajdona. Én viszont azt mondom: a nő teste közügy. Hát nem felháborító ez az állítás? Azt értem ez alatt, hogy ha a nő szabadon rendelkezik a testével, akkor azt csak bizonyos feltételek teljesülése esetén osztja meg mással. A férfi kezében csak az ereje marad, az ő testére senki sem kiváncsi, ezért a férfi mindig (legtöbbször ugyan csak rejtett formában) erőszakos lesz, hogy megszerezze a nő testét. Pénzt keres, harcol, kirabolja a természetet. Szerintem nagyon sok mindennek ez a rejtett mozgatórugója, a férfi kirekesztettsége és dühe. Ha a szépségversenyek résztvevői komolyan gondolnák, hogy legfőbb céljuk a világbéke, akkor ezt a testük megosztásával érhetnék el a leghatékonyabb módon.
Ha elfelejtjük a nőt a hajánál fogva vonszoló, mellét döngető ősember sztereotíp képét és feltételezzük, hogy valaha tényleg léteztek matriarchális társadalmak, akkor azt is feltételezhetjük, hogy nem azért voltak működőképesek és fenntarthatók ezek a társadalmak, mert a vezetők hatékonyan növelték a horda GDP-jét, hanem azért, mert az elérhető nő volt a középpontban. Nem a női uralom lehetett a lényeg, hanem a nőközpontúság! Ezzel szemben ma, a szingli-korszakban joggal frusztrált a férfi, aki azt érzi, hogy elveszített valamit, ami jár neki és csak akkor szerezheti meg, ha megfelel bizonyos feltételeknek. A nő birtoklása csak azért merült fel később, mert valamilyen rejtélyes oknál fogva már nem volt elérhető többé. Szerintem a nőknek is jót tenne, ha újra felfedeznék a lelkük legmélyén rejlő hatalmas energiákat és visszatérnének az öleléshez ahelyett, hogy feszes kosztümben, érinthetetlenül kisminkelve vállalatot irányítanak. Azt a pár ezer évnyi patriarchális tévelygést meg nyugodtan ki lehet dobni az ablakon! Erős a gyanúm, hogy emez utóbbi (csador, csiklóeltávolítás és keresztény prüdéria által fémjelzett) férfiközpontúság mélyén az öntudatára ébredt nő húzódik meg, az a nő, akinek a számára egyszer csak fontosabb lett önmaga, mint a közösség, ezáltal ő alapértelmezett módon elérhető közvagyon helyett meghódítandó tárgy lett. Ha a nő nem érhető már el többé evidens módon (elsősorban a férfiak számára), akkor a világ szar helyjé válik, ami ellen küzdeni kell, vagy le kell igázni, azaz eljő a férfiak uralta kor háborúval, környezetszennyezéssel és pszichológiai elfojtással, vagyis mindazzal, amitől a mai világ elviselhetetlen.
Előre hát ti világ szépei! Röcögős hájaitokkal hódítsátok meg újra a Földet és teremtsetek itt ismét Édenkertet!
Tessék vitatkozni!
Utóirat
A megosztandóság természetesen a férfira is vonatkozik. Nincs szánalmasabb, mint a biztonsági őr, akire csak annyiban van szükség, hogy jelen legyen. Szerintem ezek a férfiak mérhetetlenül frusztráltak, mert eleven tetterejük parlagon hever. Nem csoda, hogy fiaink focimeccseken tombolják ki magukat (vagy verekedésekben, lásd a Harcosok klubja című filmet). Valahol mindannyian érezzük, hogy ha csak önmagunkért teperünk, elveszítjük a lényeget. Nem ostobaság, ha kiharcoljuk a szabadságot, lerázzuk magunkról a családi, vallási béklyókat, de az így elért önrendelkezés önmagában nem cél, értelme csak akkor van, ha az így megtalált önmagunkat felkínáljuk, odaadjuk, feláldozzuk valakinek vagy valaminek. De vigyázat, nem arról van szó, hogy saját önzésünket valaki máséra cseréljük, mert ezzel ugyanúgy csak az önzést szolgáljuk! Nem önkéntes szolgaságról van szó, hanem autonóm személyek kölcsönös odaadottságáról. Ebben a túlindividualizálódott korban, amikor majd minden kötelmet leráztunk magunkról, amikor mindenki megtalálni véli önmagát, a kifestett arcok, felturbózott frizurák és műmellek bástyái mögött reménytelenül magányos és bizalmatlan lelkecskék lapulnak, akik önmaguk elvesztésétől rettegve meg sem kísérlik, hogy valódi kapcsolatba lépjenek valaki mással.
Hozzászólások
A nőkről spontán
Pár gondolat, ami a nőkről és a témáról eszembe jut.
Én úgy gondolom, hogy a „nőstényekért” folytatott harc az állatvilágban is erősen jelen van, tehát a férfiak részéről teljesen természetes, hogy a mai kornak megfelelő biztonságérzettel próbálja kiszolgálni őket.
Hogy miért a nő dönt a férfipartnerről, szerintem egyszerű biológia.
A nő érett petesejtszáma a férfiak megtermékenyítő kapacitásával szemben ugyebár nagyon kevés.
Tehát a nő dönt! Akkor ez matriarcha? Mert, ha igen akkor hiába minden férfiideológia, mert a természet így döntött…
Mindenesetre a múltban a férfiak mindent megtettek, annak érdekében, hogy a nőket távol tartsák a (látszólag) fontos és kevésbé fontos dolgoktól! Miért? Mert féltek a nőktől! Ahogy a veszélyes állatokat is ketrecbe zárják, hát a nőkkel is ugyanez tették, teszik!
Hogy miért félünk a nőktől? Nem tudom! Talán mert mi férfiak gyakran elveszítjük az eszünket jelenlétükben… Mert annyira hatással vannak ránk, hogy az már sátáni…
Azért sátáni mert, amikor harcolunk egy nőért, vagy csupán imponálni akarunk nekik, sokszor nem tudunk különbséget tenni jó és rossz dolog között, helyes és helytelen között!
Hány olyan esetet látunk, amikor jó barátok ellenségekké válnak egy hirtelen bekövetkezett „becsajozás” miatt! Stb. (aztán szerencsére később helyre áll a barátság)
(Apropó barátság! Mért nincs nő és férfi között barátság?)
Úgyhogy, nehéz megítélni objektíven a nemek szerepét, sőt lehetetlen! Ahhoz független bíró kellene de olyan nem létezik…
A Deákné vászna
Jót mosolyogtam a félelmedről szóló részen.
Azt látom, hogy amikor egy férfi és egy nő egymás mellé kerül (bárhol, pl. munkahelyen, villamoson, boltban), akkor automatikusan „beindulnak” a természetük, a szerepeik, a biológiájuk szerint. Ha te attól félsz, hogy helytelen dolgokat teszel a "hatás" alatt, akkor megnyugtatlak, hogy a nők is idiótává válnak. Ha egy nő hirtelen elkezd mindenen vihogni, minden kiesik a kezéből, megbotlik a homokban, folyamatosan hülyeségeket beszél, elvárja, hogy add át neki az ülőhelyed, akkor valószínűleg ő is a férfi hatása alá került, és nem viselkedik "ésszerűen".
Emberállat
Üdv ismét rics:)
A hozzászólásod elején említed az állatvilágban is jelen lévő "harc"-ot a nőstényekért. Az utóbbi időben egyre erősebb a meggyőződésem, hogy bár biológiai értelemben az ember is csak egy állat, de olyan állat, amelyik komoly minőségi ugrást jelent. Az ember ugyanis "feltalálta" az Istent és ennek következményeként a szeretetet, a morált és további hasonló, biológián túli "szoftveres" trükköket. A biológia felől nézve ez abban nyilvánul meg, hogy az emberkölyök a legelesettebb az összes állatkölyök közül, ami egymás felé kényszeríti az embercsoport tagjait, vagyis megszületik valami, ami az állatvilágban eddig még nem volt: a közösség. Bár talán egyszer bebizonyosodik majd, hogy az államalkotó rovarok (méhkaptár, hangyaboly) már "ellőtték ezt a poént". Az intelligenciával párosult közösség azonban csakis az emberre jellemző és ez a veszélyes, ám ugyanakkor feltehetően igen termékeny kombináció forradalmian új irányt szab(hat) majd a törzsfejlődésnek.
A nő-férfi kérdéshez ennek annyiban van köze, hogy szerintem ez a viszony nem csupán biológiai, hanem elsősorban spirituális. Ez a manapság oly elcsépelt "spirituális" annyit akar jelenteni, hogy messze többről van szó, mint a szaporodásról. A mai, materialista alapszemléletű korban szeretjük pusztán biológiaivá "zülleszteni" a dolgokat (például az "erősebb győz" elv a gazdaságban). De az ember, bár eredendően állat (vagyis pusztán csak biológia lény) pont attól különbözik mégis ettől az állatiságtól, hogy képes több lenni saját állatiságánál. Tudom, ez most "nesze semmi, fogd meg jól", de nem tudom máshogy kifejezni.
A konkrét kérdésre lefordítva ez azt jelenti, hogy az ember férfi-nő kapcsolata minőségileg más, mint az állati hím-nőstény kapcsolat. Szerintem nem csupán arról van szó, hogy a felek párzani akarnak, mert ezek a felek gondolkodó és érző lények, akik reflektálnak önnön állatiságukra és akarnak valamit ezzel az energiával kezdeni (a dolog biológiai magyarázata az lehet, hogy nem elég egymásért égni, a kölköt fel is kell nevelni és ez évekig tart!). Ha látunk egy párt babakocsit tolva kicsinyes dolgokon veszekedni, azt gondoljuk, ezek bedőltek a biológiának, tették, amit ösztöneik diktálnak és az eredmény (a gyerek) már csak nyűg a számukra. Az igazi ember azonban többre vágyik. Ő is érzi, hogy "feláll neki", tehát észleli, hogy működik a biológia, de erre tudatosan reflektál és nem csupán teszi a dolgát (mint az állat), hanem az intellektust hívja segítségül és a biológiai mechanizmust ember-ember, majd ember-isten közti kommunikációvá avatja. Erről szól például a tantra.
Amit az esszében próbáltam kifejezni, az nagyjából az, hogy a mai nő túlzottan elcsúszott a külsőségek (öltözködés, smink, fogyókúrák, zsírleszívás, plasztikai sebészet) felé és elfelejtette a lényeget: az ő teste az alfa és az omega, vagyis az egyetlen élhető otthon és nem magántulajdon. Talán volt egy kor, amikor a gyermek (fiú és lány) megkapta, ami járt neki (az anyja testét) és ha felnőtt, volt hová hazatérni (a férfinek a feleség testéhez, a nőnek az anyasághoz). Ma ez nem elérhető. A nő kisajátította az egója számára ezt a közkincset és visszaél a hatalmával. A női test árucikk, nem érhető el automatikusan (ingyen), nem sugárzik, mint a nap (feltétel nélkül mindenkire) és a világ rossz irányba változott.
állati nők:-)
Amikor megláttam először ezt a cikket, ami a nőkről szól egyből arra gondoltam, hogy
ehhez lesz a legtöbb hozzászólás. Meglátjuk.
Mindenesetre a magam részéről ki merem jelenteni, hogy a nők irányában, lényegesen nagyobb arányban van jelen az ösztön, mint az intellektus. Ugyanis, ha én egy vonzó nőt meglátok, rögtön „lezüllök” a biológia szintjére. :-) Úgyhogy, nem tudok egyetérteni állításod azon részével, ahol ennek ellenkezőjét állítod. Persze ember és ember között is nagyon nagyok a különbségek.
Természetes, hogy az ember férfi-női kapcsolata, az állatok hím-nőstény kapcsolatával szembeállítva, más minőséget mutat, de ugyanez igaz a táplálkozásunkra, tisztálkodásunkra, stb. Tehát, annyi csupán a különbség, amennyi alapjában is a különbség. Önmagában az ingerencia, amivel kezdődik a vonzalom, egy nőhöz vagy fordítva, az véleményem szerint, a szaporodás állatias ösztöne!
Nagyon kíváncsi lennék, a véleményetekre monogámia ügyben!
Emberi nők
Azért gondolom, hogy a férfi-nő kapcsolat elsősorban spirituális (és csak másodsorban állati), mert a spirituális alatt itt pont azt értem, hogy át van világítva a dolog az állatiságtól az ember-ember közti, sőt, az ennél feljebb mutató kapcsolatig is. A spirituális szó nem aszkézist jelent, vagyis a test megvetését, hanem tudatosságot, a testiség felemelését. Nem csak punci, meg kuki, hanem szív, humor, költészet, eltévelyedés, hazatérés, kétségbeesés, öregedés, halál...
A monogámiáról
A fentiek fényében: ha az altáj kimerül, jön a feltáj. A másikban nem csak a testet, hanem az embert kezdem látni, de úgy, hogy azért ott van a teste is. A mennyiségről áttérek a minőségre: ha végigjártunk minden figurát (mennyiség), jöhetnek ugyanazok megint, de más mélységben. Egy másik ember túl összetett ahhoz, hogy csak úgy otthagyjam. Akibe már egyszer elkezdtem belemászni, azt vétek elhagyni, mert az együtt töltött 40-60 év bőven kevés ahhoz, hogy megismerjem. Például elkezdem felismerni, hogy változik és én is változom. Aztán elkezd öregedni (én is), majd haldokolni és ágybavizelni (ő, vagy én). Mindebben nem résztvenni, nem mellette állni megengedhetetlen, egy másikkal újrakezdeni csalás.
Félrekufircolni meg mindkettőnk számára megalázó. Belefér, mert nincs erkölcsi törvény, de olyan ócska! Mindhárom résztvevőt zülleszti. Ez az a szitu, amikor az állat felülkerekedik és megbocsátható, de visszalépés, ha a kapcsolat alapvetően spiriuális, vagyis nem férfi-nő közti, hanem ember-ember közti. Ha a kapcsolat nem ilyen, akkor nem számít, de úgy meg min alapszik az egész kapcsolat?
Monogámia
Azt hiszem, rájöttem, mi a monogámia lényege. Nem az, hogy a férfi kizárólagos jogokat gyakorol a nő felett, vagyis birtokolja, féltékeny rá, csadorba bújtatja, stb., nem! A lényeg az, hogy Te adod oda magad nekem és én adom oda magam Neked, mindörökké és feltétel nélkül. Nincs kiszállás. Vagyis a lényeg az, hogy a kapcsolat személyes, a kapcsolaton keresztül születik meg az igazi Én, az igazi személy, oly módon, hogy egy másik Én számára odaadott, vagyis az Én csak a Te által (aki egy másik Én) születik meg, vagyis akkor vagyok jogosult magamat definiálni, ha legalább egy másikat definiálok (elismerek). A katona is odaadja magát, amikor elesik a harcmezőn, de ez nem személyes dolog, ő egy alkatrész egy gépezetben, illetve egy ügy szolgája (mikor hogy), vagyis nem egy Személy, nem egy Én. Én csak egy másik Énen keresztül születhetek meg, de csak egy olyan Énen keresztül, akit én teszek Énné, ez vagy Te. Valahol ez is matek, de még nem értem, hol... Amint bármelyikünk kiszáll, a saját Énségét szünteti meg, mert Téged lecserélhetővé tett, de ezáltal magát is.
Ha Béla szeret engem (most nő vagyok, akit Margitnak hívnak), különleges leszek, Béla a testem minden ívéről verset ír. De verset írhat rólam Lajos és Pisti is és én annál több leszek, minél többen teremtenek engem önmagammá. Ugyanakkor, ha hirtelen mindenki elfordul tőlem és már senki sem szeret, gyorsan senkivé válok. De ha reagálok Bélára, átölelem és azt mondom neki: "Az vagy Te, aki engem Énné tett.", akkor elkezdődhet egy ping-pong: "Látlak Béla, aki szeretsz engem..."; "Látlak Margit, aki engedi, hogy szeressem és engedi, hogy még Bélább legyek ebben a szerelemben..."; "Látlak Béla, aki Bélább lettél tőlem és még cifrább szavakkal teremtesz engem még szebb Margittá..."; "Látlak, még szebb Margit, aki támogatsz engem a még Bélábbá válásban, ezért én még Margitabbá teszlek téged..."; és így tovább. Egymást teszik valakivé, vagyis egymássá. Ha mi lecserélhetjük a nőt, akkor ő is lecserélhet miket, minél inkább elismerem a másikat, annál inkább leszek én magam is valaki.
És én próbálkozhatok önmagammá válni bármi más által (pénz, karrier, művészet, világnézet, üdv), nem fog sikerülni. Én ugyanis csakis egy másik Én által válhatok maradéktalanul Énné, és ez Te vagy, aki szintén nem pénz, karrier, művészet, világnézet és üdv által próbálsz önmagad lenni, hanem Énáltalam. Csak egymásra számíthatunk, csak egymással van igazán dolgunk, a többi mind pótlék. A párkapcsolat az utolsó mentsvára a valódi ember-ember kapcsolatnak.
És minél távolabbi értékrenddel kerülünk valódi Én és Te kapcsolatba, annál többé leszünk az út végére. Tipikus európai tévedés a szerelmi házasság, ahol egy hozzánk közel állót választunk, mert ezzel hozzánk hasonlót választunk, vagyis az Énünk kevésbé lesz több és megint a könnyebb utat választottuk.
Re: Monogámia és Nedvek
A kapcsolatokról korábban írottakra utalok vissza, ahol említettem, hogy szerintem egy kapcsolat nem csupán csak az egyik résztvevő, és nem is csupán csak a másik, és nem is ezek valamilyen keveréke, hanem valami harmadik.
Egyetértek csapossal abban, hogy egy kapcsolatban hatással vagyunk egymásra, és jó esetben ez olyan mértéket ölt, hogy eszünk ágában sincs a könnyebb utat választani, hanem csak lazán „beömlünk egymás szemébe” (később nézek utána, hogy honnan van az idézet, most sajnos nem jut eszembe, „dalszöveg”, az biztos).
De abban biztos vagyok, hogy egy Béla nemcsak attól fejlődik, hogy Margit ránéz. Margit sem csupán attól lesz Margitabb, hogy van egy Bélája. Én elválasztom a párkapcsolatot az összes többitől, nemcsak attól leszünk Margitabbak és Bélábbak, hogy párkapcsolatban élünk. Szerintem az egyedfejlődésünkre minden hat, amire nyitottak vagyunk, csapos pedig a (szövegben) párkapcsolatra korlátozta a dolgokat (olvasatomban).
Pedig szerintem ő a párkapcsolat-elméletével azt akarja kifejezni, hogy ez tényleg egy utolsó mentsvár. Pont amiatt, hogy ez a mi saját választásunk eredménye. Nem rokon, nem főnök, nem szomszéd, akik adottak. Mi választottuk.
És itt jön be az intimitás, amiről beszélni szeretnék. Választottunkkal olyan dolgokat teszünk, amit semelyik egyéb – egyébként életbevágóan fontos - kapcsolatunkban nem teszünk.
Mi jut eszembe erről?
Ha megfigyeljük, hogy a kapcsolataink és a nedveink között milyen összefüggés van, nekem azonnal világos, hogy kivel vagyok intim (=fontos) kapcsolatban.
Felsorolok néhány nedvet, és valószínűleg minden olvasónak előtolulnak az emlékei.
Ondó, vér, takony, izzadtság, nyál, fülzsír, széklet, vizelet, stb. Ha ezekkel valaki már találkozott úgy, hogy az nem a sajátja volt (jobb esetben a sajátjával is szembesült), akkor pontosan tudja, hogy miről beszélek.
Azt feszegetjük itt sok esszében, hogy állatok, vagy emberek vagyunk-e? Hát nem teljesen egyértelmű, hogy ezeknek a nedveknek a tudatos elfogadása tesz minket örök állattá és örök emberré egyazon időben? Az embert nemcsak az teszi emberré, hogy tudatában van a saját halálával, versíró képességével, világmegváltó törekvésével, hanem tudatában van a saját nedvedző lényével is!
A monogámia nem azt jelenti esetleg, hogy egyszer már rászavaztunk egyvalakire, és innentől kezdve többnyire ezt a kapcsolatot feszegetjük, és nem mindig kockáztatunk, ha megjelenik egy másik ember, akivel felszínesen biztosan el tudunk jutni sokkal korábbig, mint amink már van ?!?!?!?!?
Ezt hogy érted?
Az utolsó mondat nekem nem tiszta: "A monogámia nem azt jelenti esetleg, hogy egyszer már rászavaztunk egyvalakire, és innentől kezdve többnyire ezt a kapcsolatot feszegetjük, és nem mindig kockáztatunk, ha megjelenik egy másik ember, akivel felszínesen biztosan el tudunk jutni sokkal korábbig, mint amink már van ?!?!?!?!? "
Úgy érted, a párkapcsolat menekülés a valódi intimitás elől, vagyis az elől, hogy valójában bárkinek a testnedveit befogadhatnánk, vagyis valójában mindenkivel olyan szintű kapcsolatba kéne lépnünk, hogy ne undorodjunk a testnedveitől ("Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat.")? Huszonéves koromban olvastam egy könyvet, amit Jean Genet írt, a címére nem emlékszem, az erről szólt (vagy a szintén Genet regénye alapján készült Querelle című film). Akkor megszédített ez a lehetőség, de azóta elfelejtkeztem róla, hosszú távú (hetero) párkapcsolatban próbálok élni, de talán pont a valódi intimitás elől menekülök. Hetero vagyok és pasi, de a szentség határát súrolná, ha egy másik hetero pasival lefeküdnék...
Pasiként képtelenség egy másik pasi szemébe nézni az utcán, mert "félreérthető". Régóta gondolkozom azon, miért reagálnak túl egy ilyen esetet. Az unintelligensebbje számára ez felszólítás verekedésre, az intelligensebb félrenéz, a még intelligensebb bátran visszamosolyog, de ezekről előbb-utóbb kiderül, hogy melegek. De lehet, hogy ők a szuperintelligensek (IQ tesztek alapján valóban azok), akik túlléptek az állatiságon annyiban, hogy a párzás már nem csak utódnemzés, hanem kölcsönös örömszerzés. És ha örömszerzés, akkor miért kötődne csak a másik nemhez? Ahogy mondani szokás: "Már a görögök is..."
A hagyományos monogám-hetero kapcsolat is egy életre szóló munkát jelent, de ha ezt választjuk, akkor is érdemes benne olyan mélyen elmerülni, ugyanolyan intenzitással átélni, mintha bevállalnánk Genet odaadottságát.
Most akkor miért beszélek én Béláról és Margitról? Az egymás általi megteremtettség megvalósulhat Bélán és Istvánon keresztül is, nem? Vagy Margiton és Annamálián. A személyesség a lényeg és valóban igazad van: sok személyesség rejlik a testnedvekben, pontosabban az igazi személyesség sehol máshol nem keresendő, mint épp a testnedvekben..
Szóval mit is akartál mondani?
Mittudomén, hogy értem.
Csak saját szavaimat kerestem a monogámiára (ami alatt mi itt nemcsak az egynejűséget értjük, ugye?).
Hogy egy elhatározásról beszélünk, amit egy pár tesz, hogy életük végéig kitartanak egymás mellett.
Ha pedig jönnek a zűrök, akkor persze megtörténik a kapcsolat feszegetése, az elhatározás újragondolása, félrelépés, kalandozás. De akkor jó egy kapcsolat, ha a nehézségek úgy végződnek, hogy önként térnek vissza a mederbe a kalandozók.
Ugyanis elveszíthetnek egy rahedli dolgot. Család, továbbiak, idő, helyismeret, trükkök.
Azt írtad: „valójában mindenkivel olyan szintű kapcsolatba kéne lépnünk, hogy ne undorodjunk a testnedveitől”. Hát ez elgondolkodtatott, hiszen ez valóban kívánatos. Lehet, hogy volt ilyen világ, és lehet, hogy lesz is.
De most tegyünk különbséget kérlek a dolgok között!
Nem fontos helyzetekben persze, hogy arrébb húzódom a villamoson, ha valaki kegyetlenül izzad és rohadt büdös, nem fogom meg „ott” a kapaszkodót, ha láttam, hogy előtte az orrát turkálta valaki. Kikerülöm az utcán a köpéseket, csordogáló vizeleteket és kutyagumikat sem szoktam pajkosan széttaposni. Nem akarok intim kapcsolatba kerülni ezekkel a dolgokkal!
De hidd el, hogy egy sebesült tőlem akár olyan véres és nedves lehet, amilyen csak akar, minden tőlem telhetőt megteszek érte, nem fogok undorodni, vagy ha lesz ellenérzésem, az másmilyen lesz, nem sima undor. Ez csak ellenérzés amiatt, hogy megsértem az ő intimitását, tehát valószínűleg ő fogja magát rosszabbul érezni, mint én.
A Béla és a Margit ügyére visszatérve: én azt állítom, hogy egy ilyen ideális kapcsolatban az ember megengedheti magának, hogy nem magával törődik, hanem a párjával. Ugyanis mialatt csak a párjával foglalkozik, ezidő alatt a párja csak vele foglalkozik, így aztán kölcsönösen nem magukkal vannak elfoglalva, hanem a másikkal, és így mind a ketten teljesen jól vannak, hiszen maximális biztonságban nem törődnek saját magukkal. Ezt hívod odaadottságnak?
Van közöttetek valaki, aki látott ilyen kapcsolatot, esetleg ilyenben él?
Kémia
Egy már húsz éve létező történelmi magazin legfrissebb számában ezt olvastam:
„… a nők között is mindig úgy találtam, hogy akibe szerelmes voltam, annak kedveltem a szagát is, minél erősebben izzadt, annál édesebbnek találtam az illatát..”
Ezt Giacomo Casanova vallotta magáról.
Ez talán a bizonyos „ kémia” lehet, ami mostanában annyira felkapott téma.
Amire az állatok is szaglás által hagyatkoznak, választanak párt maguknak. Sok faj szagról ismeri fel kicsinyeit, és a táplálékait is.
Az embereknél is így van ez. A látás, hallás után fontos szerephez jut a szaglás is. Amit sokszor nem is közvetlenül érzékelhető, de az agyat mégis beindítja. A másik ember szaga, nedve, bőrszaga. Az ember ettől egyedivé válik, ami pipere holmi nélkül is egy illat, a test minden pontján, akkor is ha nő, akkor is ha férfi. És egyetértek Casanovával, mert ez gyönyörű… Persze teljesen elképzelhetetlen számomra is az, hogyha mindenkivel olyan szintű kapcsolatba kellene lépnem, hogy ne undorodjak a testnedveitől. Mindenkivel azért nem!
Ami pedig azt illeti … „egy ilyen ideális kapcsolatban az ember megengedheti magának, hogy nem magával törődik, hanem a párjával.”
Soha, nem rendelném magam ennyire alá senkinek és semminek. Hol lenne akkor a saját szellemem? Önmagam? Ha egyedül élnék egy lakatlan szigeten, akkor ebben az értelemben valóban nem lennék „én”, mert nincs ott senki, aki a „te” személyét megszemélyesíti, aki által „énné” leszek. De, hogy teljesen csak a másikkal foglalkozzak, egy „teljesen ideális kapcsolatban” az szinte lehetetlen lenne. Se magam, sem a másik felem nem érezné magát szabadnak.
A szabadságot, a függetlenséget, és a teret meg kell hagyni, a párkapcsolati én fejlődésében is, máskülönben megfulladnánk. Mentsen meg a jó ég attól, hogy valaki ennyire átadja magát, a szellemét nekem, csak mert attól fél, hogy nem teljesedik ki nélküle az énem. Nem vagyok cukorból, hogy ennyire foglalkoznia kelljen velem valakinek. Nekem az nem ideális kapcsolat. Aki erre vágyik, akinek ilyen az igénye, az nagyon sérült lehet lelkileg. Igen, valóban nélküle nem lennék én, aki az ő szerelmesét megtestesítem, de azt sem akarnám, hogy az ő teljes énje tőlem függjön. Én csak segédkezek benne, csak kipótolom, ha kell, segítem, terelgetem stb. De nem vagyok hajlandó lemondani magamról, és őt sem sajátít(hat)om ki!
Kell a hasonlóság
Az emberi létezés megvalósulásának alapszerkezetei között az egyik:
- a társadalmiság – kommunikáció, amely az emberi élet valóságának központi kérdése.
Az emberek kapcsolatok és érintkezések során alkotnak közösséget. A személyes, átélt közösség a szeretetben teljesedik ki. Fichte szerint az ember, csak az emberek között válik emberré. Az ember csak a Te által lesz Én.
Matekhoz
’lenni’ = valami; ’valami’= 1; Lét=1
’nem lenni’= semmi; ’semmi’= 0; Hiány=0
Egy=pénisz=férfi=férfias=aktív=vagány=függőség
Nulla=vagina=nő=passzív=gyengéd=függő
Fekete/fehér, egy/nulla, férfi/nő, jó/rossz, szép/csúnya, isten/istennő, egyedüllét/társkapcsolat, élet/halál, kezdet/vég, föld/ég, tűz/víz, áldott/áldozat, lenn/fenn, szent/profán, mocskos/tiszta
Számomra ezek jól tükrözik az általad leírt „Én csak egy másik Énen keresztül születhetek meg, de csak egy olyan Énen keresztül, akit én teszek Énné, ez vagy Te.” Az egyik ered a másikból, az egyik következik a másik által, nincs egyik a másik nélkül, nem létezhetnek egymás nélkül. Ha nincs az egyik, akkor nem érvényesül, „meghal” a másik. Nem lehet minden, csak szép, jó, fehér, élet,….. Akkor nem lenne mihez viszonyítani. Ez olyan, mint a yin-yang. Bennük is van a másikból. Pont annyi amennyi kell. Minden jóban van (lennie kell) egy kis rossz(nak), és minden rosszban van (lennie kell) egy kicsi jó (nak), különben nem lenne értelmük létezni, nem tudnák egymást kiegészíteni. Itt vagyok Én általad, és itt vagy Te általam. Bennem is van belőled, és benned is belőlem egy kicsi. Ezért tökéletes ez az egész.
Van egy gondolat, egy író szavaival, talán sokan ismerik, talán közhelynek hangzik…
„ Nem azért szeretlek, aki te vagy, hanem azért aki én vagyok melletted.”
Monogámia
Mikor Margitka elmondta édesanyjának mennyire fantasztikus ember Béla, és milyen harmonikus kapcsolatuk, akkor Margitka anyja ezt kérdezte: „ Akkor… úgy látom Kislányom megtaláltad, akit kerestél.” Margitka elgondolkodik. Tétováz egy pár másodpercig, és azt mondja. „Nem is tudom… azt hiszem. Vagyis...inkább Önmagam találtam meg!” „Az se rossz, már az is valami”- felelte.
Ám mégis úgy gondolom, hogy hasonlóságok nélkül mégsem működhetnek a dolgok. Igaz ez gyerek-szülő, apa-fia, anyja-lánya, (apa-lánya, anyja- fia hasonlóságokról, kötődések miértjéről nem is beszélve) testvér, barát, szerelmesek stb közötti kapcsolatokra is. A gyerekem által leszek szülő, a szülő által leszek gyerek. Ha nincs szülő, többé már nem vagyok, megszűnök gyereknek lenni.
„…hozzánk hasonlót választunk, vagyis az Énünk kevésbé lesz több és megint a könnyebb utat választottuk”
Nem értek egyet! Nem emiatt választ valaki hozzá közelebbit. Ez nem könnyebb út! Egy monogámiának is vannak éppen elég feltételei, melyben csiszolódni kell, kompromisszumot kell tudni kötni.
Persze kell az az egyéni, az a „plussz” valami, ami folyton sugárzik Margitból (és persze Bélából is). Például, ha Béla ellenezné, hogy Margitka kórusba jár énekelni, és nem dicsérné hangját, nem ismerné el tehetségét, akkor Margitka énje ezen formában nem tudna kiteljesedni, nem inspirálná és nem lenne boldog Béla mellett. Bár Margit nyilván a saját örömére jár el, mégiscsak kell, hogy Bélát is érdekelje, mit szeret csinálni, bátorítsa, buzdítsa arra, akkor is, ha ott nem csak Rózsikával és Pirikével áll szóba, hanem Jancsival meg Pistával is. Ha pl. Béla szivesebben venné, hogy a szövőszakkörbe járjon el, oda talán meg Margit nem szívesen menne. Akkor akadályozná, gátolná őt önmaga kiteljesedésében.
Ha pedig Margit moziba szeret menni, Béla pedig kosármérkőzést szereti nézni, abból folytonos veszekedés lenne. Ez azt jelenti, hogy olyan Bélát kell találni, aki nem csak a meccset szereti, hanem a mozifilmet is. Nyilván nem fog Béla kórusba járni, de Margit sem fog kosármeccset nézni. Tehát mégis csak kell valami hasonló. Az egyensúlyt kell megtalálni és megtartani azt. Ma Béla meccset néz, Margit szakkörön van, holnap pedig moziba mennek. Kell, hogy legyen egyéni vágyunk valamire (amely iránt mutat érdeklősét a másik is – általa, majd moziba menet mindketten beszámolhatnak élményeikről) és kell, hogy legyen közös pont, különben annyi lenne a kapcsolatnak. Nem csak abban, hogy ki milyen elfoglaltságot szeret, hanem ez mindenre vonatkozik. Beállítottságra, ízlésre, utazásra, könyvekre, gyereknevelésre, a közös otthon teremtésére stb. A lényeg, hogy kellenek a közös vonások. Ha már a szerelem úgyis elmúlik, akkor legalább legyen valami más, ami összekapcsol. Legalábbis szerintem. Mert, ha mindketten gyökeresen ellentétek vagyunk, akkor már a szerelem nevében sem leszünk hajlandóak moziba vagy balettelőadásra járni, csak akkor, ha azt mindketten valóban élvezzük. Annak semmi értelme nem lenne, ha folyton ellentétes dolgokat tennénk, vagy szeretnénk, akkor eltávolodnánk egymástól, mint ahogy annyiakkal ez meg is történt. Tibi folyton hegyet mászik, Sári is elment vele egyszer- egyszer, de valójában neki ez sosem jött be, s inkább csinál mást. (Persze itt már az is kérdés lehet, hogy az eltávolodás miatt nem keresnek már közös dolgokat?) Az is lehet, hogy Tibi legjobb barátja nejének meg minden álma hegyet mászni, de férje folyton csak a pecázásra szakít időt, ahová viszont Sári menne szívesen.
A házasság szakértők is arra esküsznek, hogy fel kell eleveníteni a közös dolgokat. Közös élményeket kell szerezni újra. Közös feladatokat, közös megoldással. Csapatmunkával. Ami fellendíti bennük a „mi” érzést, életkedvüket, örömüket, és ragaszkodást a másik felé, s akkor a legmélyebb gödörből is ki lehet menteni egy elromlott kapcsolatot, házasságot, csak akarniuk kell.
Ez most eléggé le lett sarkítva, de remélem érthető, hogy mindezzel mire akarok rávilágítani? :)
"Azt mondod, szép, azt mondom, csúnya. Azt mondod, tetszett, azt mondom, nekem nem. Azt mondod, még aludnál, azt mondom, keljél fel. Azt mondod édeset kérsz, azt mondom, én sósat, azt mondod nyaralni északra mennél, én azt mondom, délre. Azt mondod, ez a vers gyönyörű, és én rávágom, hogy pocsék. Azt mondod, mások vagyunk. Azt mondom, igen, mások. És ez jó. Különben halálra unnánk magunkat. De te másképp gondolod, szerinted ez szörnyű, ezt nem lehet kibírni. Nagyon mások vagyunk? - kérdezem. Vagy csak kicsit. Esetleg nagyon is hasonlítunk és ezért hangsúlyozzuk újra meg újra a különbséget? Azt mondom, fogadj el! Olyannak, amilyen vagyok. Azt mondod, jó, de akkor lássam szépnek azt a verset, amit te is. Azt mondom, próbálom, de nem megy, és megkérlek, hogy gyere velem délre nyaralni, de szerinted ez képtelenség (…)”
Nem találtam ...
... semmi felháborítót az írásodban, sőt inkább megnyugtatónak vélem.
Ezért nem is kezdek ki vele.