A nevelésről

Először is: a gyerek nem tulajdon, hanem autonóm személyiség, akinek alapértelmezett módon igaza van. Pontosabban nem igaza van, hanem egyszerűen az, aki, ez nem "igaz"-ság kérdése, épp az a lényege, hogy túlmutat ezen. Mintha valaki mondta volna már ezt magáról:

És monda Isten Mózesnek: VAGYOK A KI VAGYOK. És monda: Így szólj az Izráel fiaihoz: A VAGYOK küldött engem ti hozzátok.

(Móz. 2. könyve, 3,14)

Egyszerű nem? Itt totyog mellettem ez a kis emberpalánta és ha bírok némi képzelőerővel, akkor egy-egy pillanatra láthatom: ő én vagyok és én ő, az idő nem létezik és mindketten azonosak vagyunk Ővele.
Ki vagyok én, hogy nevelhetném őt? Nem ő nevel engem? Már ha képes vagyok figyelni rá...

Apa miért ugat a kutya? Ez milyen virág? Miért biceg az a bácsi? Hogy hívják? Miért lóg ki a néni melle, ha lehajol? Miért kell holnap korán kelned? Miért cigizel? Miért mondta a Sanyi bácsi, hogy ha nem tetszik, nem muszáj itt dolgoznod? Hogy fér bele a néni a TV-be? Mitől megy az autó? Miért álltunk meg? Miért viszel a nagyihoz? Miért büdös a nagyi? Anya hol van? Miért nem telefonál?? Apa, miért sírsz?

Most akkor ki nevel kit? Te is az vagy, aki vagy. De ugye nem az vagy a szíved mélyén, aki ötkor kel, és nem az, aki feltétlenül ott akar dolgozni, ahol épp most dolgozik? Tudod, ki vagy?
Álljunk meg egy pillanatra itt a bevásárlóközpontban, vagy épp az autópályán és tegyük ki az elakadásjelzőt!

Bocsánat, de épp nem tudom, ki vagyok, időt kérek!

Forduljunk a gyerekhez: "Mit kérdeztél, szaros?" - és ő csak néz ránk verdeső szempillákkal, mint aki semmiről sem tehet. Mivel egyetlen kérdésére sem tudunk tisztességes választ adni, vagy kap egy pofont, vagy elodázzuk a dolgot egy odavetett maszlaggal, pedig megjelent az angyal és varázspálcájával az egész jól felépített életünket ingatag kártyavárrá változtatta és kinyitotta az ablakot. Ezt nehezen viseljük. Az sem nyújt vigaszt, hogy látjuk, mások ugyanebben a cipőben járnak. Ha volna füle a világnak ezekre az egyszerű kérdésekre, nagyon megváltozna az élet.