A szüleinkről

Azt mondod, átlátsz minden hibájukon és az ő életüknek pont az ellenkezőjét éled? Látszatra talán. Válthatsz homlokegyenest ellenkező pártra, vallásra, világnézetre, "zsigeri" szinten viszont pontosan ugyanazt az életet éled, mint ők.

A titok abban rejlik, hogy nem veszed észre, mert nem is veheted észre, hogy pontosan ugyanazokat a mintákat követed. Miért nem veheted észre? Mert ezek a minták olyan mélyen gyökereznek benned, olyannyira a tudat szintje alatt, hogy a mindennapi ésszel észlelhetetlenek.

Ez egyrészt jó, mert arra a tudatalatti tartományra irányítja a figyelmet, amelyikre egyébként nem jutna figyelem (ha változtatni akarsz ezen), másrészt rossz, mert életre szóló belső konfliktusokhoz vezethet (ha változtatni akarsz, de nem ismered fel a mintákat). Ha elég tudatos vagy, felismered, elfogadod és az elfogadás következményeként megváltoztathatod a mintát, ezáltal kissé továbbléphetsz a szüleid által rádtestált karmán. Ha viszont nem vagy elég éber, megismétled a mintát, ami alavetően nem volna baj, ha tudnád, mit csinálsz. De általában nem tudod, nem tudjuk. Megtéveszt minket a forma, a divat, a nyelvezet mássága, nem vesszük észre, hogy más szavakkal mondjuk ugyanazt. Ha a szüleink azt mondták: "piros", mi azt mondjuk: "sárga", de közben nem vesszük észre, hogy mindketten azt mondjuk: "szín"; a szüleink azt mondják: "öt", mi azt mondjuk: "hat", de közben nem vesszük észre, hogy mi is csak "szám"-okról tudunk beszélni.

Alapvetően nincs ezzel baj, hiszen ezt nevezzük hagyománynak, tiszteljük a szüleinket és átvesszük tőlük azt, amit jónak ítélünk. Baj akkor van, ha mindezzel nem vagyunk tisztában, ha automatikusan cselekszünk és nem ismerjük fel a tágabb összefüggéseket. És egyáltalán: mindig baj, ha nem gondolkodunk elég globálisan. De térjünk vissza a szülőkhöz: nem szomorú, hogy a haláluk után vesszük észre (mert felhívják rá a figyelmet a rokonok), hogy atyáink gesztusait használjuk? Nem szomorú, hogy akkor tudjuk meg róluk az igazat (a lényegeset), amikor már nincsenek köztünk? Miért nem ismerjük meg őket igazán még életükben? Talán azért, mert egész közös életünk alatt szerepet játszottak? Nem következik ebből az, hogy mi is szerepet játszunk a gyermekeink felé? Muszáj ezt a mintát követnünk?

Énünk egyik fele azt mondja: "Csak úgy ne...", a másik fele viszont (amit megismerni az igazi életfeladatunk) azt: "hogyan is tehetnék másként, hiszen csak ezt az utat ismerem."