A személyről és a népről
Sokszor írok a felelősségről
Másokat (és persze önmagunkat) hallgatva gyakran vagyunk kénytelenek felfedezni azt a gondolatot, hogy egy, a beszélőt ért sérelemért, vagy egy kialakult helyzetért valaki, vagy valakik a felelősek. Vajon igazuk (igazunk) van-e ilyenkor?
, de azt hiszem, most sikerült kiderítenem, miért felelős mindig mindenki azért, ami van. Rém egyszerű, matek az egész...
Induljunk ki abból az egyszerű állításból, mely szerint egy közösség akkor jár a legjobban, ha a legokosabb ember(ek) vezeti(k). Miért? Egyrészt azért, mert biztosan ő ismeri az aktuálisan ismerhető teljes igazságot, másrészt azért (és ez az "egyrészt"-ből következik), mert ha az aktuálisan ismerhető teljes igazságot ismerő ember vezet, akkor mindenki őt követi, vagyis viták és szétforgácsolódás helyett az összefogás uralkodik. című esszé
Tegyük fel, hogy egy adott pillanatban az egész Földön mindenki átvált a "pénz = érték" szoftverről a "pénz = semmi" szoftverre, kivéve az egyetlen tolvajt. Ettől a pillanattól kezdve a tolvaj elkezd dúskálni. Lopnia sem kell, mindenki örül, hogy létezik egy hülye, akinek oda lehet adni a pénzt. Az első millióknak még örül, aztán kezdi megunni, nem tudja elkölteni (hisz senkinek sem kell), majd megcsömörlik és ő is beáll a többiek közé. A pénz értéke finoman megfogalmazva közmegegyezés, faragatlanabbul tömegpszichózis, még faragatlanabbul elmebaj. "Kóstolta már?"
Vagyis általában az, amit valóságnak tartunk, nem létezik, csak mint eszme, gondolat, közvélekedés (a fizikai valóság is kérdéses). Egy csúnyább példa: a nemi erőszak és a szeretkezés lényegében csak az azt "elszenvedő" fél hozzáállásán múlik. Azon, hogy akarta-e. A szeretkezés esetén nem is elszenvedő, hanem résztvevő félről van szó. Ez az utóbbi példa kegyetlennek tűnhet, pedig Jézus
Jézus az Újszövetség és a kereszténység központi személyisége, a legnagyobb hatású vallási alakok egyike. (szintén kegyetlen) keresztre feszíttetésének üzenete szerintem az, hogy ki lehet lépni az áldozat szerepéből, paradox módon úgy (és végérvényesen csakis úgy), hogy felvállaljuk azt. Vagyis a szenvedésnek úgy lehet véget vetni, hogy belemegyünk, azaz magunkra vesszük és nem elkerüljük. Amíg azért teszünk erőfeszítéseket, hogy elkerüljük, addig folyamatos fenyegetésként jelen lesz.
Ugyanez a helyzet társadalmi szinten is. Mindig lehet majd valamicskét javítgatni (tákolni) az államon, az egészségügyön, a gazdasági rendszeren, de végérvényesen nem lehet letudni minden gondot, amíg nem oldjuk meg az alapproblémát. És itt jön a képbe a személy. A társadalom ugyanis absztrakció, nem létezik, nem ő szenved, hanem az egyes személyek. Társadalmi problémák nincsenek, csak személyesek. Amíg az egyes személyek képesek szenvedni, addig mindig lesz valami probléma a társadalommal.
Vagyis, ha végleges megoldást szeretnénk találni a szenvedés problémájára, akkor először is be kell látnunk, hogy a szenvedés, a fájdalom nem kívülről tör ránk, a külső erők azt csak megidézik, de nem okozzák, hisz belőlünk fakad. A szenvedés ellen örök védettséget csak a fertőzöttség adhat, vagyis a szenvedés integrálása a tudatalattiból a tudatba, kevésbé "tudományosan" megfogalmazva: az önként vállalt keresztre feszíttetés. Tökéletes nép, tökéletes társadalom sosem lesz, csak a személyek tökéletesedhetnek. Ha ők ezt megteszik, egyszeriben tökéletesebb lesz a társadalom is, hisz mivel társadalomnak a személyek összességét nevezzük, ha a személyek tökéletesednek, tökéletesedik a társadalom.Két dúsgazdag barátnő teázgat az egyikük kastélyának teraszán és az egyik panaszkodik: Szörnyűség! Nem kapni egy rendes bejárónőt!
Természetesen (mint mindig) van egy kis gond. Amíg a kisebbség vállalja csak fel a szenvedést , addig ezt a kisebbséget mindig az oroszlánok elé fogják vetni és lehet rajtuk nevetni, mondván: "Lám csak, így járnak a balekok!" és a közönségben megerősödik a saját magába vetett hit, vagyis a saját útját ezután még inkább helyesnek tartja. Később azonban a jól felépített Római birodalom is szétesett, de addigra már mindenki elfelejtette a korai keresztényeket (akik anélkül, hogy küzdöttek volna legmélyebb félelmeik ellen, magukhoz ölelték azokat), és nem látták az összefüggést, vagyis azt, hogy a vesztüket (mármint a rómaiakét) a saját győztes mivoltuk okozta, mert a tudat, hogy az "erő velük van", örök harcra ítélte őket. És nem csak ők nem látták, hanem azóta sem látta senki, és az államok, vagyis a valódi megoldás (személyes autonómia, személyes sebezhetetlenség elérése a szenvedés átölelése, azaz a halállal való szembenézés által) elodázásának, áthárításának különböző módszerei elszaporodtak, ugyanakkor valódi megoldást nem hoztak, a szenvedés (a személyben) ugyanúgy jelen van. És nem is az a lényeg, hogy jelen van, hanem, hogy nincs biztosíték arra, hogy ne bukkanjon fel bármikor.
A születésre, a halálra és még néhány fontos kérdésre nincs össztársadalmi megoldás és talán pont ezért ezek az igazán fontos kérdések. Ezekkel a kérdésekkel kapcsolatban csak személyes megoldások léteznek, sőt tulajdonképpen ezek sem megoldások, hiszen ezek az élmények csak átzuhannak rajtunk, nincs mit tenni velük, vagy ellenük, nincs mit megoldani rajtuk, egyszerűen letaglóznak. A közösség (most szándékosan nem használom a társadalom szót) csak annyit tehet, hogy támogat, segít, ahol tud, velem van ezekben a fontos pillanatokban (beavatás). A közösség abban különbözik a társadalomtól, hogy nem absztrakt fogalom, hanem konkrét személyek egy konkrét csoportja, akik megosztják velünk személyes élményeiket és tapasztalataikat (vagyis megvallják, lásd a vallás szót). Szóval a valódi megoldás csak személyes lehet (ezt nevezik üdvözülésnek, mások megvilágosodásnak), a társadalom, a nép nem létezik, legfeljebb a közösség (konkrét személyek konkrét csoportja) és minden, ami van, a személyeken múlik. Vagyis minden személyes gondolat közügy, mert a "köz" a személyek összessége.
De van egy jó hírünk (evangélium = jó hír)! Nem kell mindenkinek meghalnia, hogy megtisztuljon a félelemtől a társadalom (ez is egy megoldás, de most ne vicceljük el a dolgot). Megváltásnak azt nevezzük, mikor a Jézus által megmutatott példát átélem, vele azonosulok, és személyes élményként örökre magamba építem az ő összes szenvedését és fájdalmát. Ha elkísérem őt a legmélyebb sötétségbe és látom, hogy tiszta marad, sőt feltámad, ez erőt ad nekem. És nem is az erő itt a lényeg, hisz az erő harcot jelent, ám én épp a harcot adom fel, lemondok a jövőbeni győzelem reményéről, mert felismerem, hogy itt és most már sebezhetetlen vagyok. A vesztes már sebezhetetlen, a győztes még sebezhető, tehát az igazi győztes a vesztes.
A furcsa az, hogy ez miért nem történt meg tömeges méretekben. Bárki bármikor felismerhetné, hogy Jézus, azáltal, hogy megmutatta az utat, örökre levette a szenvedés terhét a vállunkról. Mindenki meg van váltva, nincs mitől félni, hisz ez itt már a Mennyország, csak mindenkinek személyesen fel kell ismerni, hogy kezében a recept. Az éhségtől nem kell félni, nem azért, mert az Isten majd megsegít és ad kaját, hanem mert láttam a példát: elfogadom és magamra veszem. A betegségtől nem kell félni, nem azért mert az Isten megsegít és meggyógyulok, hanem mert láttam a példát: elfogadom és magamra veszem. A fegyvertől nem kell félni, nem azért, mert az Isten megsegít és legyőzöm az ellenséget, hanem mert láttam a példát: elfogadom és magamra veszem. Nem menekülök többé, nincs szükségem segítségre, segélyre, gyógyszerre, katonára, papra, sőt magára Jézusra sem. Nem várok többé semmit kívülről ("Mert az Isten Országa tibennetek van. (Lk.17:21)"). Egyetlen probléma létezik: az, hogy nem látjuk, hogy nincs probléma.
Mondom, egyszerű matek ;)
Most már csak egyet kérdezhetsz: "Mi a fenének kéne nekem bevállalni bármiféle szenvedést, amikor jól élek, mindenem megvan, azt a pár apró problémát, ami előfordul, simán megoldom?" Azért, mert a verklinek sosem lesz így vége. A társadalom azért olyan, amilyen, mert az egyes személyek igent mondanak rá. Egy ilyen agyonstresszelt élet nem élet és sosem lesz az, mert minél több a tulajdon, annál nagyobb az annak elvesztése miatt érzett félelem. A bekamerázott budai villák úszómedencéiben pancsoló gyerek nagy esélyjel kábítószerfüggő kamasz és gyógyszerfüggő felnőtt lesz, a kevésbé vagyonosak meg folyton a budai villára ácsingóznak és ettől boldogtalanok. Ezen az egészen csak néhányan nyerhetnek, de ők sem boldogságot, legfeljebb vagyont. A rendszert azonban a boldogtalan többség tartja fenn, aki teper, hogy feljebb jusson, aztán, ha feljutott rájön, hogy a feljutástól sem lett boldogabb. És ez így megy tovább és tovább és tovább...
Te és én képviseljük jelen pillanatban az összes eddig élt embert és az összes jövőben élő embert. Csak a most élőknek van lehetőségük tenni azért, hogy az emberiség büszkén nézhessen tükörbe, csak neked és nekem, itt és most. Ha nyüszítve meghúzódunk az önzésünk, személyes érdekeink megóvása mentén kiépített barlangjainkban, akkor egy középszerű, feledhető, rosszabb esetben romboló történelmet hagyunk az örököseinkre. Az egyes ember életének végső értelme nem maga az élet, hanem az üdv, ami lehet, hogy manapság elég homályos fogalom, de talán megérezhető, ha arra gondolunk, hogy sem a vagyon, sem a boldognak hitt pillanatok, sem az élmények, sem a hírnév nem vihetők át a túloldalra, csak az, hogy mit tettünk hozzá a nagy egészhez. Ne legyen igaza Nietzschének
Német filozófus.:
Tényleg az volt az iszapban vonagló első szárazföldi gerincesek életcélja, hogy megteremtsék az öntelt, ugyanakkor saját kapzsiságának rabjaként nyűglődő mai embert? Ennél azért jóval többre vagyunk hivatottak! Például képesek vagyunk szeretni, de mi, ha pár száz forintnál többe kerül, inkább meggondoljuk és ebben a pillanatban eldobjuk a legértékesebbet a középszerűért, a biztonságért. Mi vagyunk az elsők, akik képesek látni az egyes életek felett áthúzódó ívet, tehát nekünk kellene az egyes életeinket egy magasabbrendű kontextusba helyezni, ugyanakkor megvalósítani az összes bennünk rejlő lehetőséget. A személyesben megvalósítani a közöset, a közösbe beleértve mindent, az ásványtól az elefánton át az Istenig.A föld akkoron kicsinnyé lőn és rajta ugrándozik az utolsó ember, a ki mindent kicsinnyé tészen. Fajtája kipusztíthatatlan, valamint a földi bolháé; az utolsó ember él legtovább
Induljunk ki abból az egyszerű állításból, mely szerint egy közösség akkor jár a legjobban, ha a legokosabb ember(ek) vezeti(k). Miért? Egyrészt azért, mert biztosan ő ismeri az aktuálisan ismerhető teljes igazságot, másrészt azért (és ez az "egyrészt"-ből következik), mert ha az aktuálisan ismerhető teljes igazságot ismerő ember vezet, akkor mindenki őt követi, vagyis viták és szétforgácsolódás helyett az összefogás uralkodik. szóló esszé.

Hozzászólások
Gondolatok
Az is rendben van, ami nincs rendben. A boldogság egy pillanat. Elégedett vagyok, nem boldog, de voltak boldog pillanataim. - Popper Péter pszichológus gondodlatai.
Elégedettség?
Az elégedettség a legtöbb, ami elérhető? Vagy a személyes boldogság? Az élet valódi értelmét (ami igazán boldoggá tehetne minket) a személyünkön túl kellene keresnünk. Legalábbis most így érzem. Ha minden vágyam teljesülne, egy darabig talán úgy érzeném, boldog vagyok. Aztán elkezdene valami hiányozni... A lényeg túl van azon, ami én vagyok, vagy lehetek. Mi az?
Lényegünk
A régi világban arról szólt a megállapítás, hogy: aki elégedett azt agyon kell csapni! Változott a világ, szerencsére. Lehetünk elégedettek a munkánkkal, a családdal, a sorsunkkal. Ez azt is jelenti, hogy nincs szükségünk többre. Így jó! A lényeg bennünk lakozik, nem lehet tölünk független. Ahogy élünk, ahogy teszünk dolgokat, reakciókra válaszolunk ez a lényeg, írhatnám, írom, a lényegünk. Az elégedettség, harmonia járhat együtt egyfajta boldogsággal..? Miért ne! A vágyak, az álmok ( az álmok nem hazudnak), vagy beteljesülnek, vagy nem. Kétesélyes, persze rajtunk is múlik.
Vagyok, aki vagyok, és hogy mi lehettem volna, ezzel nem foglalkozom: tűzoltó, katona, vadakat terelő juhász? Inkább a jelennel foglalkzom, s terelgetem a családom, nem könnyű feladat. Hidd el nekem!