A tulajdonról

Miért keres Brad Pitt marha sok pénzt a csinos pofijával, miközben pontosan annyit tett ezért az arcért, mint én (semmit)? Miért nem jár nekem és mindenki másnak az ő gázsijából egy hatmilliárdod rész?

Brad Pitt arca nem egy kreatúra, nem egy termék, nem az ő személyes érdeme, nem kellett érte semmit sem tennie, hanem ugyanúgy természeti erőforrás, mint például a levegő. Az, hogy pont az ő koponyájára nőtt ez az arc, az csupán mázli és nem is az arcának egy darabjára tartok igényt, hanem a bevétel engem illető részére ugyanúgy, ahogy a levegőre, amit beszívok. Eléggé feháborodnék, ha holnaptól valaki pénzt kérne minden szippantásért, mondván, hogy mostantól a teljes troposzféra az övé (lehet, hogy ez az idő meglepően hamar eljön).

Ma természetes, hogy Észak-Amerikában fehérek élnek (többek között), és minden földet valaki (magánszemélyek, cégek, állam) birtokol, pedig az a föld valaha az indiánoké volt. Vagy legalábbis ők használták. Az indiánok egykor feltehetően jókat röhögtek maguk között a fehéreken, akik csillogó csecsebecséket kínáltak a földért, amiket az indiánok el is fogadtak, mert elképzelhetetlennek tartották, hogy a földet birtokolni lehet. "Mit fognak vele csinálni?" - kérdezhették egymástól. - "Feltekerik, mint egy szőnyeget, hazaviszik és bezárják a kisszekrénybe?" Hát szegény indiánok jól pofára estek, mert a földet - úgy tűnik - mégiscsak lehet birtokolni, legalábbis a ma ott élő fehérek szerint, akik nem szégyellik nemzetnek nevezni magukat és saját hülyeségeikkel egzecíroztatni a világot. Az indiánok nem birtokolták a földet, csak használták és feltehetően jól meglettek volna ők az új jövevényekkel, ha azok is csak használni szerették volna. Ámde a fehér terminológiában a birtoklás kizárólagosságot jelent, vagyis azt, hogy csak a birtokos részesülhet az általa birtokolt föld adományaiból és azt tesz azokkal, amit akar. Az indián terminológiában a birtoklás azt jelenti, az az enyém, amit én csináltam. Íjat lehet csinálni, de hegyet, völgyet, erdőt, bölényeket nem, ezek nem birtokolhatók, tehát bárki használhatja ugyanakkor senki sem sajátíthatja ki őket.

Lássunk még néhány olyan dolgot, amit fehér értelemben itt Európában mi is birtoklunk, ám indián értelemben ezt nem tehetnénk meg. Azt mondjuk például, van kutyám, van gyerekem, van tehetségem és amiről már volt szó, van földem, van testem, illetve csinos pofim, vagyis szépségem. A kutyáért ugyan fizethetünk a tenyésztőnek az általa elvégzett munkáért, de ha jobban meggondoljuk, a munka nagy részét a kutyaszülők (elsősorban a szuka) végezték, sőt nem is igazán ők, hanem a spermák, a petesejt, illetve a gének, vagyis végső soron a természet. Ugyanígy fizethetünk a kertésznek az almáért, ami elsősorban szintén nem az ő, hanem az almafa, a talaj, az eső, a napfény és a méhek érdeme és megint csak rajtuk keresztül a természeté. A gyermekünk a mi érdemünk? Az sem, mi csak egy jót hancúroztunk és a természet tette a dolgát, elvégezte a továbbiakat. Próbáljunk csak a sufniban összeütni egy gyereket, nem fog sikerülni, még a legdrágább szerszámok birtokában sem. Ide a legeslegeslegdrágább szerszám kell, a természet zsenialitása. A tehetség sem érdem, legfeljebb az, ha műveljük, vagyis dolgozunk vele, ugyanígy a csinos pofi, amit szintén menedzselni kell és ez már valóban hozzáadott érték, de az alapot mégiscsak kaptuk valahonnan, nem tehetünk róla. A tehetség és szépség fizikai értelemben nem megosztható, de az így nyert bevétel, vagy az ilyen, személyhez kötött javakból származó bármely más adomány igen.

Több millió jogász régóta próbálja körbekeríteni, egy személyhez kötni, vagyis a többiek részére elérhetetlenné tenni az olyan nehezen tárgyiasítható javakat és az azokból származó jövedelmeket, mint egy dal szerzői joga, vagy egy találmány leírása. Nincsenek könnyű helyzetben, mert hogyan korlátozható például egy gondolat szabad terjedése? Itt már az európai gondolkodás a saját határait feszegeti és kénytelen nyakatekert fogalmazással fehér módon birtokolható dolgot kiizzadni a nyilvánvalóan nem tárgyiasítható közkincsből. Szerintem közelebb kerülnénk a valósághoz, ha visszatérnénk az indián felfogáshoz és csak azokat tekintenénk birtokolhatónak, ami teljes egészében rajtunk múlott, ami a mi személyes kétkezi munkánk eredménye (ez a két kéz sem érdem, hanem ajándék). És még ez a fajta birtoklás is illúzió, a tárgy ugyanis ostoba, nincs tekintettel arra, hogy az enyém, egyrészt hagyja magát ellopni, másrészt elromlik, eltörik, elkopik, vagyis nem azt csinálja, amit elvárok tőle, van pofája öntörvényűnek lenni. Ha így nézzük a dolgot, még az indián birtoklásba sem érdemes kapaszkodni, és sok szenvedéstől megszabadulnánk, ha a tulajdonra úgy tekintenénk, mint amit ideiglenes használatra, kamatmentes kölcsönként kaptunk, vagy úgy, hogy egy tárgy tulajdonlásának lényege ne a mások kirekesztése (minél többet akarunk másoktól elrejteni, annál több lesz a kerítésnél szaglászó hiéna), hanem épp ellenkezőleg, a mások rendelkezésére bocsátás legyen. Vagyis az, hogy van valamim, ne azt jelentse, hogy én vagyok az, aki azt másoktól elrejti, hanem épp ellenkezőleg, hogy én vagyok az, aki azt gondozza, állagát megóvja és mások rendelkezésére bocsátja. Ennyiben legyek csak kivételes. Megint csak egy tipikus európai tévedés. Azt hiszem, akkor járok jobban, ha kirekesztek másokat, de rosszul kalkulálok, hiszen, mivel mindenki így tesz, óhatatlanul sokkal több dologból leszek én magam kirekesztve.

És még valami. Ezek a "mások", akiknek rendelkezésére bocsátom a tulajdonomat, nem csak emberek lehetnek ám! Áldott az, akit kitüntetnek a gólyák azzal, hogy fészket raknak a háza kéményén, de az is, akinél csak verebek laknak :-)