Az öszödi beszédről

Feltehetően akkor kezdődött az MSZP mélyrepülése, mikor elhangzott a címben említett, elhíresült beszéd. Pontosabban akkor, amikor kiszivárgott. Azokban az időkben naprakész voltam politikából, azóta már lanyhadt az érdeklődésem a téma iránt. Az azóta eltelt évek tapasztalataival és olvasmányaival (főleg HamvasRészletek
Író, filozófus, könyvtáros. ) gazdagodva időszerűnek érzem összefoglalni az ezzel kapcsolatos gondolataimat.

Az időszerűség látszólag megkérdőjelezhető, hiszen politikai értelemben az öszödi beszéd már lerágott csont, a következményei lefutottak, ugyanakkor eltelt a kellő idő ahhoz, hogy megfelelő távlatból tekinthessünk az eseményekre. Tehát a vélemény megkésett, ugyanakkor az eltelt idő távlatából objektívebb is lehet.

Hazudhat-e egy miniszterelnök? Az azonnali válasz természetesen: nem. Ugyanakkor elvileg demokráciában élünk, ami annyit jelent, hogy a politikai vezető nem Isten küldötte és nem is született arisztokrata, mint régen, hanem a nép fia. Ha viszont a nép fia, akkor nincs mit csodálkozni azon, hogy úgy viselkedik, mint közülünk egy és igen nagy hazugság volna azt állítani, hogy a nép egyes tagjai soha sem hazudnak. Néhány példa: a "holtomiglan-holtodiglan" már rég csak a válásig tart, a gyermekeknek Télapót és Jézuskát hazudunk, a nagyinak, akiből csövek lógnak a kórházi ágyon, azt mondjuk: "Ugyan Mama, száz évig fog élni!" A mindennapjainkat oly mértékben szövi át a hazugság, hogy minden pillanat, amikor valaki más hazugságát véljük leleplezni, tocsog az álszentségtől. Más szemében a szálkát mindig, a magunkéban a gerendát soha.

Manapság a hazugság oly mértékben az életünk része, hogy szinte fel sem tűnik. Minden reklám hazudik, amikor az XY mosogatószer által felhőtlenül boldoggá tett háziasszonyt mutatja, amikor nyereséget ígér ott, ahol nyilvánvaló, hogy csak a hirdető cég járhat jól (különben mi a fenének hirdetne), amikor a hipermarket "kihagyhatatlan" árajánlatokkal bombáz (amit biztosan megszív a gyártó, aki akár én is lehetek), minden nő hazudik, aki feltöltteti a mellét, a száját, vagy leszívatja a zsírját, sőt az is, aki csak a szemét festi ki, minden válltömés, minden magasított sarok hazugság, minden film, minden számítógépes játék és nicknév (a csapos is!) hazugság, minden hitelből vásárolt menő autó, öltöny is az és mindezen senki sem szokott felháborodni. Ha viszont a miniszterelnök hazudik, azon aztán nagyon!

Az amerikai nép mindennapjaiban fellelhető hazugságokról hollywoodi filmdrámák százai szólnak, mégis belebukott Clinton elnök a Monica Lewinskyval kapcsolatos hazugságába. Úgy látszik, ott is lehet mindenkinek hazudni, kivéve a vezetőnek. Miért van az, hogy mindenki hazudhat a vezetőt kivéve? HamvasRészletek
Író, filozófus, könyvtáros. szerint a vezető dolga az (vagy legalábbis a történelem előtti időkben az volt), hogy példát mutasson, hogy ő maga legyen a népben lakozó isten megtestelülése. Egy vezető (egy király) tehát erkölcsileg mindenképp felette kell(ett), hogy álljon a népnek. Ez már rég nincs így, a vezetés már rég hatalmi és nem spirituális kérdés, mi mégis újra és újra meglepődünk, ha a vezetőt gyarlóságon kapjuk. Honnan ez az örök naívság? Meddig vesszük még be az előző vezető pocskondiázásából élő új vezető hazugságait? Talán még mindig él bennünk az ötezer évvel ezelőtti hit? Ha igen, hogyan maradhatott fenn ennyi idő után és nem kellene-e revidálni ezt a hitet? Szerintem nem, mert ez a hit azoknak a régi időknek a maradványa, amikor a szó még mindenképp igaz volt. Ha viszont nem, akkor miért játszuk el újra és újra, hogy megbízunk valakiben, hogy "rátoljuk" az életünk megoldásának felelősségét, hogy aztán ismét mutogassunk rá, mikor lebukik, mondván: "a király meztelen"? MIért tettetjük magunkat hülyének, ha okosak vagyunk, illetve miért tettetjük magunkat okosnak, ha hülyék vagyunk? Mintha azt mondanánk: "Válts meg minket!", de közben már az első perctől azt lessük, mikor hibázik, mikor lóg ki a gyarló ember lába a királyi palást alól, mikor leplezhetjük le őt, vagyis inkább magunkat. Ezredszer és megint és megint...

Azt hiszem, jobb, ha továbbra is elhiszünk minden szót, nem csak a királyét, hanem mindenki másét is. Ha nincs kiben hinni, akkor vége mindennek, mert örök harc lesz az élet és az ilyen élet nem élet. Ha viszont hiszünk, vállaljuk azt, hogy átvernek minket. Ez is van olyan rossz, mint örök bizalmatlanságban élni, a különbség annyi, hogy az utóbbi esetben csak magammal tolok ki, az előbbiben viszont mindenkiről már eleve a rosszat feltételezem, ezáltal mindenkivel (és magammal is) kibabrálok. Ha megengedem, hogy átverjenek, akkor lemondtam önmagamról, az egómról, az érdekeimről és előbb-utóbb észre fogom venni, hogy ez jó. Észre fogom venni, hogy van bennem egy másik világ, amiről nem tudhatok addig, amíg csak magamért élek. Ez a másik világ sokkal többet ad, mint az önzés. Nem akkor leszek igazán sebezhetetlen, ha okos vagyok és jók a fegyvereim, hanem ha leteszem a kardot és lemondok arról, amiért harcolok: önmagamról.

Ennek a hozzáállásnak mellékhatása, hogy azt is észreveszem, nincs szükségem vezetőre, különösen olyanra, aki ugyanolyan gyarló, mint én. Aki lemond önmagáról, az rögtön felismeri majd azokat a szavakat, amelyek eddig ehhez az "önmagához" szóltak. Ezek a szavak kiürülnek, többé már nem szavak, amiket vagy elhiszünk vagy nem, hanem egy olyan ember kétségbeesett kisérletei, aki ezeken a szavakon és a szavak által elért emberek "önmagain" keresztül próbálja életbentartani a saját "önmagát". És nem is csak az egyes emberről van szó, hanem az egész intézményről. A hazugság nem ott kezdődik, amikor a vezető megszólal, hanem sokkal korábban, amikor része lesz egy olyan intézménynek (igent mond rá), amelyik a nép gyarlóságából él. Ha vallásos lennék, azt mondanám, mindenkiben él egy Krisztus, a vezetés kérdése tehát már rég meg van oldva. Aki azt mondja, jobb vezető, mint az én személyes királyom, az még csak nem is hazudik, egyszerűen csak tévelyeg. Hinni benne nem érdemes, hisz pont az szorul a legnagyobb segítségre, aki segíteni akar rajtam.