Az ember barátja
Mi a barátság? Én már számtalanszor feltettem ezt a kérdést magamnak.
Vannak barátaid? Jó barátaid? Egy? Vagy több is? Egy egész csapat? Hagyott már el barát? Volt már csalfa barátod? Vagy tizenévek óta tartanak baráti kapcsolataid?
Ha a „barát” szót meghallom, a kutya jut eszembe. A kutya az ember barátja, hűséges társa. Tud e ember embernek ilyen társa lenni? Férfi a férfinek, nő a nőnek és vegyesen? Vagy az már kutya – macska barátság? Vajon mindenki hisz a férfi és nő közötti őszinte barátságában? Egyáltalán lehet hinni a kutya - macska barátságban? Valódi? Hiteles? Lehet rá építeni? Vagy csak érdek? Két ellentét, vagy két nagyon hasonló kell hozzá?
Gyerekkoromban volt egy barátom. Egy igazi „kebelbarátom”, akivel mindent megosztottunk egymással, minden tudtunk egymásról, a legféltettebb titkainkat, az álmainkat, a vágyainkat. Megértettük egymást fél szavakból és gondolatokból. Mindennap találkoztunk, iskolában és iskola után is. Csak egy utca választott el bennünket és szinte testvérekként szerettük egymást. Sosem veszekedtünk, irigykedtünk a másikra. Hét éves fejjel el tudtuk fogadni azt, hogy ha valakinek kevesebb vagy több jutott ki valamiből. Aztán felnőttünk. Lettek ismerőseink, haverok, „barátok”, szerelmek. Bár sosem hittem el senkinek vészjósló szavait, hogy meglátom egyszer majd vége szakad ennek a „ fene nagy barátságnak”. Mi pedig…. Lassan eltávolodtunk egymástól. Azt mondják emberi kapcsolataink, 7 évente „lecserélődnek”, vagy nagyon nagy próba elé kerülnek. Változtunk, és a világ is megváltozott körülöttünk. Néhány év múlva újra találkoztunk. És döbbenten állapítottam meg ( s szerintem ő is) : nem volt mit mondanunk egymásnak. Akkor eszméltem rá igazán, ennek a barátságnak valóban vége. Csak a gyerekkori emlékekből táplálkozva őrzöm magamba az ő barátságát. Mert az akkorra szólt, az akkor jó volt, annak akkor kellett lennie.
Szóval mi a barátság? Kit neveznél barátodnak? Akivel eljársz sörözni? Akivel eljársz észveszejtő bulikba? Akivel órákon át csámcsogsz a legfrissebb celeb pletykán, vagy a szomszéd új csaján? Aki a legígéretesebb üzleti partnereiddel hozhat kapcsolatba? Akivel egy irodában kell ülnöd? Vagy, akivel megosztod, hogy milyen a házaséleted mindennapja? Netán azok lennének a barátok, akikkel napi szinted megosztod a közösségi oldalakon, éppen mit csinálsz? Vagy, aki lefekteti a csajodat és minderről mélyen hallgat?
Nehéz megbízni emberekben, ha már az is megeshet, hogy a családtagjaiban sem bízhat az ember. Visszaélnek vele. Pletykálnak és kibeszélnek akár hol vagy, akár mit mondasz, akár mit csinálsz. És tökéletesen mindegy, hogy férfi vagy e, vagy nő. Hogy aki rólad fecseg, az férfi e, vagy nő.
Rengeteg ismerős vesz körül. Olyanok, akik szívességet tesznek, és cserébe szívességet is várnak. Nincs önzetlen, tiszta barátság. Nem vagy kizárólagos barát, s ha kiderül a barátod mással is barátkozik, féltékeny és irigy leszel. És félsz, hogy elveszíted, hogy kilocsogja titkaidat, holott a barátság (egy valódi) egy ki nem mondott eskü, egyfajta elkötelezettség a másik embertárs iránt. Benned mégis meginog belé vetett bizalmad. Én nem merném senkiért sem tűzbe tenni a kezem!
„ Ez titok, de neked elmondom, de nem tőlem tudod!” Hányszor hallom ezt…Ettől kiráz a hideg. Több tucat esetet láttam, ahol azt mutatják mekkora barátság az övék, közben pedig mindenki álarcban jár, mutatja magából azt, amit megkíván a helyzet, amilyennek akarja, hogy lássák, és közben mindenki átverődik.
A nagy kutyabarátok azt mondják „a kutyámban megbízok”. Ez furcsán hathat, mert egy eb, akár hogy is nézzük nem egyenlő egy emberrel. Bár egyszer egy nagyon öreg bácsi azt mondta, ő többre tartja és becsüli saját kutyáját, mint az embereket. Némelyiket. S néhányuknak egy-egy kedves állatka az, aki megtestesíti magányos mindennapjaikban a társat, a barátot. A barátság itt mégsem lehet egyenértékű, hisz vele nem élhetek társasági életet abban az értelemben. (Bár nem tudom, mit érezhet Paris Hilton a kis „zsebkutyája” iránt, azon kívül, hogy díszeleg vele, de ez már másik téma :))
Mégis. Benne megbízok, neki elmondhatok mindent – talán még meg is érti, vagy legalábbis úgy tesz, mint aki megérti. Nem csámcsog életemen, megérzi örömömet, szomorúságomat. Keresi társaságomat és meg akar vigasztalni. Ő igényli, hogy figyeljenek rá, hogy törődjenek vele, hogy a társával legyen, és imádja, ha a kocsi ablakán kidughatja buksiját és lobogtatja füleit a szél. Szemeivel pedig olyan őszinte, mint egyetlen embertársunk sem tud lenni talán.
Nincs őszinte barátság, csak érdekkapcsolat. Nincs férfi és nő barátság, csak a vonzalom az, ami egyensúlyban tarthat dolgokat, talán, egy ideig.
Látta valaki a Pierce Brosnan Married Life c. filmjét? Nem újkeletű ez a probléma. Nem csak a mocskos XXI. század problémája. Sose bízz senkiben! ?? Már nagyanyáink idejében is meg voltak a trükközések. Nincs hűség. Na, jó. Nem akarok én minden kaput bezárni. Talán e tekintetben is akadnak kivételek a szabály értelmében. De az én szememben nem. Nekem ismerőseim vannak. Sokan. De nem barátok. Csak sörözünk és általános dolgok elbeszélésével telik felettünk az idő szombatonként. Egyszer-egyszer csak hallgatok a terem egyik zegzugából, figyelem őket, a gesztusaikat, a szavaikat, az arcjátékukat, tekintetüket és szavaikat és mélységesen meg tudok rajtuk rökönyödni.
S ha bajban vagy, hol van(nak) ő(k), a barát(ok)? Csak magadra számíthatsz. Csak hümmög, és hallgat, de sok okosat nem tud mondani. Sok már ez neki. Éppen elég a saját baja.
Na meg ott a másik, aki bolhából is elefántot csinál. Aki szenzációként világgá kürtöli minden őt ért sérelmet, úgy hogy közben nem is ismer.
Ha találkozol valakivel, s megkérdi, mi van veled, hogy vagy, te mit felelsz? S mikor te kérded, valóban érdekel keserűséggel, vagy akár gyönyörrel teli élete? Vagy csupán illedelmes akarsz lenni? És értelmetlen, semmitmondó dolgokat kimondani, miközben kézzel fogható az egymás melletti elbeszélés?
Ha jó kedvem van és boldog vagyok, volt aki azt mondta, „majd el múlik”, ha szomorú, vagyok és rosszkedvű, azt mondja biztos ez a szutyok idő teszi, vagy rákontráz a saját bajaival, hogy az enyém ehhez képest, az semmi. S ha még így is van, nekem a probléma még probléma marad, na nem mintha tőle várnék megoldást, de nincs szükségem arra, hogy valaki még mélyebbre húzzon. Pedig nem tartom magam önző, magamnak való embernek.
Miért van ez így? Miért nem figyelnek egymásra az emberek? Nincs a világnak szüksége ennyi panaszra, gúnyra, sajnálkozásra, lenézésre, megalázásra, és irigységre. Inkább megtartom magamnak. Ezek már nem a gyerekkori, őszinte, naiv, álmodozó barátságok.
Szóval mi van akkor, ha valaki mégis megkérdi? Semmi. Mi történik velem? Semmi. És nem is akarom, hogy megtudja, vagy megértse. Nem akarom terhelni, sem traktálni dolgaimmal, hogy mivel töltöm napjaimat, mi emel fel, mi teljesít ki. Lélekben, vagy akár testben. És őszintén? Nem is tartozik senkire. De! Talán mégis… Egy valakire. A kutyámra, Cimbire. :)
Hozzászólások
Utat találni
Valahogy utat kell találni az emberek szívéhez (Istenem, hogyan? :-). Manapság ez a szív annyira el van rejtve, hogy az a bizonyos másik ember sem igen tudja magáról, hogy hol rejtegeti a szívét. A bizalmatlanság (amikor a "mi van veled?" kérdésre azt mondjuk, "semmi") ugyan fájdalommentesebbé teszi az életet, de szerintem pont a fájdalmak felé kell fordulni, hogy visszataláljunk a valósághoz. A kíméletlen őszinteség olykor meglepő eredményekre vezet, hiszen mindenki unja már kicsit a bájcsevejt és azt, hogy nem segít senki kilábalni az egymásnak ellentmondó ítéletek és vélemények erdejéből. Ha valakinek a szemébe mondjuk, hogy egy pöffeszkedő hólyag, akkor talán pont ettől lesz ő a legjobb barátunk (az más kérdés, hogy ki a fenének kell egy barát, aki pöffeszkedő hólyag?)
HamvasRészletek
Író, filozófus, könyvtáros. több helyen azt írja: "A pácban mindenki nyakig benne van." Bár gyakran használjuk, de mégis, mintha ugyanolyan gyakran meg is feledkeznénk a közmondásról, mely szerint "mindenki magából indul ki", vagyis nem vesszük észre, hogy a többiek pont azért fecsegnek lényegtelen dolgokról, mert hozzánk hasonlóan elvesztették az emberekbe vetett bizalmukat. Nem indulunk ki magunkból, pedig mi is ugyanezt tesszük, mellébeszélünk, de közben őszinteségre vágyunk.
Személy szerint annyit tapasztaltam, hogy ha olykor őszintébb vagyok a megszokottnál, azzal meggyorsítom a kapcsolataim milyenségének alakulását, vagyis akire hosszabb távon úgysem számíthattam volna, az gyorsabban lelécel, aki pedig fontos, az gyorsabban kerül közelebb. Az ember úgyis nehezen tartja észben, kinek mit hazudott, jobb őszintének lenni és még akkor is kiderülhet, hogy amit őszinteségnek véltünk, a legnagyobb hazugságunk, vagyis kiderülhet, hogy önmagunk számára sem voltunk barát, csupán haver. Kész téboly :-) Kockázatos a langyos tóba követ dobni, mert ránk is fröccsenhet sár, de az élet rövid és a tóban tovább tespedni nem szabad.
Van egy másik közmondás is (most találtam ki :-): "Légy meglepő és csodás meglepetések fognak érni". NietzscheRészletek
Német filozófus. azt javasolja: "Élj veszélyesen!" De ideillenek JézusRészletek
Jézus az Újszövetség és a kereszténység központi személyisége, a legnagyobb hatású vallási alakok egyike. szavai is: "Amit tehát szeretnétek, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is ugyanazt cselekedjétek velük, mert ez a törvény, és ezt tanítják a próféták. (Máté 7:12)" De az is megoldás lehet, hogy amikor a haverokkal sörözünk, elképzeljük, hogy amikor majd egy ezek közül félig felépül egy stroke után, hajlandók lennénk-e kitörölni a fenekét, vagy megengednénk-e bármelyiküknek, hogy kitörölje a miénket ha épp mi lennénk az az egy ezek közül?
Azt írod: "Egyszer-egyszer csak hallgatok a terem egyik zegzugából, figyelem őket, a gesztusaikat, a szavaikat, az arcjátékukat, tekintetüket és szavaikat és mélységesen meg tudok rajtuk rökönyödni." Azt remélem, egyszer visszamész és rácsapsz az asztalra, mondván: "a hazudozásból elég! Melyik fogja közületek kitörölni a fenekem, ha túléltem egy stroke-ot?" Te leszel akkor az ő kovászuk, bár a pokolba fognak kívánni téged, de lehet, hogy pont ez az átok fog téged (és őket is) a helyedre tenni!
A barátsággal az a baj, hogy a barát választható, ellentétben például a családtagokkal, akik adottak. Vagyis a barát lecserélhető, ha nem felel meg az érdekeimnek (vagyis az önmegismerés felé vezető utamnak). Mióta Pestről vidékre költöztem (kb. tíz éve), egyre inkább ragaszkodom a személyhez. Ugyanahhoz az autószerelőhöz járok, akkor is, ha tudom, hogy választhatnék profibbat, vagy olcsóbbat. Nekem fontosabb a személy, az, aki nem lecserélhető. Tudom a közértes nevét, de nem tudom a Tesco pénztárosét, ezért a kisközértbe járok. A nem választhatót választom a választható helyett, azt, aki adott. Mert így jutok közelebb a személyhez, aki fontosabb, mint a pénz, vagyis az érdek.
Vagyis kénytelen vagyok végül kimondani: a barátság ma menekülés a nem választható család elől elől, épp ezért üresebb (választható, vagyis könnyebb út), mint a család (ami nem választható). A (nem választható) családban felmerült és nem megoldott kérdések elől menekülünk a (választható) barátokhoz! Ugyanígy, sokan a házasságba menekülnek a család elől. Pedig a családban van az igazi dolgunk, abban, ami adott és nem abban, amit választottunk (mert a választásunk valószínűleg menekülés)!
A p*csába! Azt hittem, megúszhatom....
A kutyákról
Az utóbbi időben (kb. egy éve) minden kóbor kutya mellett megállok (kocsival) és keresem rajtuk a telefonszámot. Ha van, visszajuttatom a gazdihoz (két sikeres eset), ha nincs, egy időre befogadom őket, aztán plakátolok, netezek, amíg meg nem lesz a gazdi (egy sikeres eset, de ez két kutyát jelent). Most megint van nálam egy puli, akin nincs telefonszám és nincs benne chip sem.
Kies hazánkban a kutyákhoz való hozzáállás elég szégyenletes. Öreg néne megy az utcán, szembe jön vele a kóbor eb. Néne reakciója, amikor az eb két méteren belül kerül: "Nem méc' innen!" Eb megriad, kerül, majd tovább blattyog. Honnan ez az utálat? Honnan a kíváncsiság mélységes hiánya, a megvetés? Talán Csányi Vilmos etológus írta valahol: "A kutya tízszer többet ért az ember jelzéseiből, mint az ember a kutyáéból." A kutya egyszerűbb, mint az ember, de mégis jobban figyel, mérhetetlen a bizalma, feltétel nélküli a szeretete, vagyis volna tőle mit tanulni.
A fent említett sikeres eset (a két kutyás: egy német dog és egy bichon csatangoltak az országúton) és a mostani pulis is azt bizonyítja a számomra (ja és főképp a saját, szintén befogadott kutyám esete), hogy a kutyák hihetetlenül alkalmazkodóképesek, minden rezdülésre figyelnek és ha odafigyelsz rájuk, baromi sokat tanulhatsz tőlük. Minden kutya, akit pár napra befogadtam, mindig nagyon fegyelmezett volt az első napon, a másodikon már sokat tanultak arról, hogy mit szabad és mit nem (az utóbbiból nincs sok, csak annyi, hogy ne bántsák a macskámat), és mind nagyon hálásak voltak a simogatásért. Eleinte félénkek, idegesek voltak, de rögtön látták, hogy itt nincs mitől tartani, ettől percek alatt felengedtek és a harmadik napon már póráz nélkül sétáltunk minddel az erdőben, hívásra visszajöttek (pedig nem tudom/tudtam a nevüket), mert ennyi idő elég volt, hogy kialakuljon bennük az érzés, ami minden kutyának a legfontosabb: mi egy csapat vagyunk.
Ezek a lények érthetetlen módon (azért érthetetlen, mert mi ezt nem érdemeljük meg) vonzódnak hozzánk, emberekhez. Elég egy-két jó szó és elolvadnak, örök hűséget esküsznek nekünk és mérhetetlenül aljas az, aki ezzel visszaél. Kocsmák előtt mindig látni kikötött ebeket a februári hóban vacogni és ők simán megtehetnék, hogy letépik a gazdi heréjét egy laza mozdulattal, mégsem teszik. Ülnek és várnak, mert nekik önmaguknál sokkal fontosabb a másik, a gazdi.
Ez a puli, aki két napja van nálam, két simogatás és három jó szó után úgy tud nézni, ha kimegyek hozzá a teraszra, ahogy ember nem nézett rám kisgyerek korom óta. Némelyek ebből a rajongásból műsorszámot csinálnak és a saját egójukat hízlalják az eb mások előtt való csicskáztatásával. Ezek nem értenek semmit. Azok pedig, akik a kutyát láncra kötve tartják, nem is méltók arra, hogy embernek tartsák magukat. Az állatokra nézve volna sértés, ha állatnak neveznénk őket. Ez a puli csak leül és merőn néz és várja a csodát, amit én nem tudok neki nyújtani. Bele lehetne rúgni, csak egyet nyikkanna és elszaladna, lehetne parancsokkal dresszírozni, csupa szeretetből megtenné, amit várok tőle, de azt nem tudom, igazából mit vár tőlem. Csak ül és néz, és ha megsimogatom, akkor kéjesen röfög, de elég egy hirtelen mozdulat és megriad, ám ilyenkor is csak pár lépést hátrál, majd visszasomfordál.
Honnan ez a mérhetetlen bizalom? A macskákon csodálkozom mindig. Itt vagyok én, aki a 70 kilómmal hozzá képest egy elefánt vagyok, ő mégis megengedi, hogy a lábammal simogassam a hasát, miközben ő elnyúlik a szőnyegen. Bármikor kitaposhatnám a beleit, de ez nem neki jut először az eszébe. A befogadott kutyám most is kergeti az idegen macskákat, de két nap alatt megtanulta, hogy csak akkor lesz családtag, ha a két saját macskánkat békén hagyja. Értelmi képességek terén lehet, hogy százszorosan felülmúljuk a kutyát és a macskát, de érzelmi intelligencia, odafigyelés és feltétlen szeretet terén volna mit tanulni tőlük. Az ő érzelmi intelligenciájuk, odafigyelésük és feltétlen szeretetük nem nyalizás és hízelgés, ezekre csak az ember képes. Ők tényleg kíváncsiak ránk, legyünk mi is kíváncsiak őrájuk, higgyük el, megéri :-)
Példa a kiváncsiság hiányára: jön a gázóraleolvasó, de nem mer kiszállni a kocsijából, mert a kutyám (ha látnátok jót nevetnétek, tipikus falusi keverék, traktor alvázra szerelt németjuhász-szerű felépítmény) kijön elé az utcára és vakkant kettőt. A gázóraleolvasó kb. száz kiló, a kutyám húsz. Persze tudom, az állkapcsaik nem összemérhetők, de mégis: a kutya viselkedéséből egészen pontosan látható, hogy mikor támad igazán és mikor van csak tessék-lássék módon letudott őrzés-védelemről szó. Az ilyen vakkantás igazából nem fenyegetés, inkább "Szevasz, mi van veled, rég láttalak!"-szerű megnyilvánulás. Az intelligenciájára oly büszke ember vehetné a fáradságot, hogy megtanuljon olvasni a kutya jelzéseiből és meg tudja különböztetni a kiváncsi kutyát az agresszívtől. Az emberek nem látják a valóságot attól a felhőtől, amit a gondolataikból teremtettek a szemük elé. Mélységesen igaza van bambinak: ha normális társaságra vágysz, találkozz kutyákkal. Ennek legjobb módja, ha befogadsz egy kóbor, lehetőleg keverék ebet egy menhelyről. A pénzért, kölyökként vásárolt fajtiszta kutyák általában túl sok hülyeséget tanulnak meg az emberektől.
Állati gondolkodás
Állat és ember!
Az ember úgy tartja számon magát, és az értelmi képességét, mint az élőlények csúcsa.
Emberi mércével vagyunk képesek mindent mérni, márpedig ez önmagában, nagyon korlátolt gondolkodás...
Az állat és ember közti különbséget úgy tekintjük, hogy az ember a fejlettebb. De mért nem úgy, hogy az ember a mutáns. Mert ha valami az átlagtól nagymértékben eltér, azt úgy emlegetjük: mutáns! Szerintem lehetne állítani, hogy a földön élő élőlények között az ember a mutáns! Ha most valaki a technikai fejlettségünkre és környezetünk megváltoztatására, civilizációra, és egyebekre hivatkozva akarja „a jó hírünket” védeni, akkor az ismételten elköveti az emberi mércével való gondolkodás hibáját! Elburjánzott agyunknak köszönhetően, sokszor teszünk olyat, amiről pontosan tudjuk, hogy magunkra ártalmas! A 21.ik században úgy élünk, ahogy nem szeretünk, azt tesszük, nap mint nap, amit utálunk! Elégedetlenkedünk, de mégis csináljuk. Visszasóvárogjuk a régi időket miközben menekülünk előle! Pusztítjuk, szennyezzük a környezetet, szidjuk érte a felelősöket, majd fogjuk magunkat és dühünket padlógázzal csillapítjuk. A nyelvtanban a személyneveket nagybetűvel, az állatokat kisbetűvel írjuk. Az emberi élet az állatéhoz képest prioritást élvez. Ebből is az látszik, hogy az állatokhoz viszonyítjuk magunkat és bizonyítgatásra van szükség, felsőbbrendűségünk, életben tartásához. Ennyi baromságra csak az ember képes. És még hosszasan sorolhatnám, hogyan halmozzuk a hülyeséget! ,
Jó magam, nagyon utálom ezt a fajt, nem ok nélkül!
Ahelyett, hogy saját kertünkben, közvetlenül, fizikai és szellemi munkával előállítanánk szükségleteinket, boldogulásunkat, mi inkább pénz keresünk, hogy bonyolultabban stresszesebben tegyük meg „ugyanezt” Vagyis nem ugyanezt, hanem azt, hogy másodállást, meg harmadállást vállalunk, azért hogy az életünket, azt a depressziósat, valahogy fenntartsuk.
Például, egy termelő, megtermeli a saját földjén a több tonna élelmiszert mondjuk búzát, aztán, hogy pénze legyen eladja egy multinak, természetesen a pénzre (átutalásra) annyit kell várnia, hogy közben akár éhen is halhat.
Állat ennyi baromságot nem csinál, gratulálok emberek!
A teremtés koronája
Szia rics, úgy hallom, dühös vagy ;-)
Mit szólsz a következőkhöz: a mutáció nem feltétlenül rossz, sőt Darwin szerint a mutáció "dobja piacra" azokat a termékeket, amelyek a jövőben akár sikert is arathatnak, vagyis a mutáns nem feltétlenül eltorzult szörny, hanem a fejlődés záloga. Ugyanakkor az is igaz, hogy sok a resztli, a félresikerült kísérlet.
Én azért azt gondolom, hogy az ember nem egy félresikerült kísérlet, hanem egy eredendően zseniális konstrukció, amelyik csupán az utóbbi pár ezer évben kezdett idiótán viselkedni. Ne felejtsük el, hogy az emberi agy biológiai értelemben már feltehetően több százezer éves, az ismert történelem viszont mindössze pár ezer. És itt rögtön meg kell különböztetni az ismert történelmet az írottól és én inkább az utóbbiról beszélek. Az írás megjelenése már valószínüleg válságtünet és ennek megfelelően az írott történelem már az eltévelyedett (bűnbeesett) ember története. Ne ebből induljunk ki, ha az embert meg akarjuk ítélni, hiszen ezt a rövid időszakot megelőzte egy ennél sokkal hosszabb, amikor az ember a mainál sokkal normálisabb volt, viszont pont ezért nem hagyott maga után történelmet (vagyis írást és épületeket). A történelem már az eltévelyedés története, az egók fesztiválja, ahol a történelem előtti átlagra vallást építenek. Egy JézusRészletek
Jézus az Újszövetség és a kereszténység központi személyisége, a legnagyobb hatású vallási alakok egyike., vagy egy BuddhaRészletek
Vagyis Guatama Sziddhártha, a róla elnevezett "vallás" (buddhizmus) alapítója. nem új értékeket hoztak ebbe a világba, hanem egy olyan kor utolsó hírnökei, amikor mindenki ilyen volt.
Azt mondják az okosok, hogy az egyed fejlődése során megismétli a faj fejlődésének fontosabb stádiumait. Például az emberi magzat az anyaméhben pár hétig kopoltyúkkal rendelkezik. Amikor a pszichoanalízis módszerét Freud bevezette, valami ilyesmit fedezhetett fel. Azt mondta, a személyiség defektusainak eredetét a gyermekkorban kell keresni. Lehet, hogy azért érzünk egész életünkben nosztalgiát a gyermekkorunk iránt, mert akkor még olyan módon láttuk a világot, ahogy talán őseink látták hatvanezer éve, amikor még nem történt meg az, amit a Biblia bűnbeesésnek nevez. A szüleink aztán sokat tesznek azért, hogy kirángassanak minket az Édenkertből, pedig valahol még bennük is él az emlék, csak felülírták azt az ő szüleik és az ő szüleik szülei, stb.
És megint egy alapkérdésnél tartunk: mikor történt meg az Ősbűn és mi volt az? A Biblia nem ad erre választ (kígyóról és gyümölcsről hablatyol), a kereszténység csak annyit mond, hogy valami nincs rendben (most nem a klérus keeszténységéről beszélek, hanem az eredetiről, Keresztelő Szent Jánoséról, Jézuséról és Szent Ferencéről), illetve annyit, hogy a jó és rossz megkülönböztetése környékén kell keresni az igazságot. Jézus is ítél (vagyis az Édenkerten kívül áll), megszabja merre van a jó és merre a rossz, de mutat legalább egy irányt. Úgy is mondhatnám, mutat egy receptet arra, hogy merre induljunk, ha vissza akarunk térni a normális (Édenkert) emberi létbe. És mellesleg hagyja magát megfeszíteni és pont ezzel az aktussal váltja meg önmagát és lép át végleg az öröklétbe és mond le végleg mindarról, ami benne így is úgy is múlandó lenne.
Az ember dolga, lényege ugyanis nem az egyéniért való teperés, nem a harc, nem az előrébb jutni a sorban, nem a birtoklás, nem a hatalom, a kéj, a múlandó. Pont ettől vagyunk mi többek, mint az állatok, vagy legalábbis lennénk többek, ha igazán megunkra vennénk az emberi sorsot. A megalázó az, hogy emberi értékekben egy kutya simán lealáz minket. Mérhetetlenül alulteljesítünk. Pedig a lehetőség mindenki számára mindenkor nyitva van. Bárki bármikor Jézussá válhat, ehelyett mindenki fogvacogva kapaszkodik önmagába. Az egyéniség, ami manapság egyre inkább üdvözülni látszik (sztárság, célok, harc, biznisz, ...), múlandó. Homokvárra nem lehet építkezni!
És amikor a dugóban ülsz, egészen pontosan érzed, mennyire abszurd ez az egész! De holnap meggyőznek a kollégák (akik igazából nem téged, hanem magukat győzködik) és meggyőz a reklám (ami ugyanolyan pondrók máról holnapra való megélhetését támogatja, mint te), és az érettségi találkozó (ahol egy a harmincból győzött, de ő is boldogtalan, mert győzni sokkal szarabb, mint veszteni), hogy érdemes küzdeni. Mert majd holnap jobb lesz. Egy nagy szart! Sosem lesz jobb, mert az alapállás már eleve rossz. Az értékrend rossz. Már apádnál is rossz volt (valamit mondott, de esténként leitta magát) és az ő apjánál is rossz volt (ő nem ivott, de néhány pofont megeresztett és mindenkinek kuss volt a neve).
Ha most, ebben a pillanatban nem jó, akkor sosem lesz jó és sosem volt jó, mert az elvek, a kiindulási alap nem jó. Ez itt nem az Édenkert és ha most ebben a pillanatban nem az, akkor rossz az irány. Az Édenkert ugyanis az, ahol minden, mindig pont akkor és pont úgy jó, hogy van. De ma is van jó irány! Az ember nem eleve elb*szott lény! Eredendően jók vagyunk és mindannyian a szívünk mélyén egészen pontosan érezzük, hogy merre van a jó irány. Alkohol? Drog? Egy elk*rt világban ilyen elk*rt az útjelző tábla is! Ma is, minden pillanatban van bejárat az Édenkertbe. Nem feltétlenül a szerek révén, hanem az önmagunk elveszejtésének révén.
Az emberiség sosem használt fel annyi energiát, mint ma. A paradox az, hogy ezt az energiát önmagunk magasabbrendűsége ellen használjuk fel. A Természet (vagy Isten) minket teljesen ingyen repítene a Mennyországba, de mi tonnaszám égetjük az olajat azért, hogy leküzdjük Isten (a Természet) erejét és önmagunkat a földigiliszta létforma alatti színvonalon tartsuk. A kereszténység ezt nevezi Sátánnak (az erőt, ami minket a saját színvonalunk alá nyom) és ők valóban elhiszik, hogy ez a szörny létezik, pedig valójában ilyesmi nincs. A Sátánnak nincs önállósága, ő csak egy mértékegység, ami az Istentől való eltávolodottságot fejezi ki.
Gyakorlat?
Folytatom rics hozzászólásához hozzáfűzött elmélkedéseimet. Mit tehetünk a gyakorlatban, ha nem akarunk tovább úgy élni, ahogy rics írta.
Nem kell visszamennünk több ezer évet, hogy találjunk a természettel harmóniában lévő, ma divatos kifejezéssel: fenntartható életformát. Egy magyar paraszt száz éve majdnem így élt. Ha megveszel egy tanyát egy-két hektár földterülettel (kb. egy pesti lakótelepi lakás ára), akkor önellátó és fenntartható módon tudsz élni. A kajádat megtermeled, két hektáron már lesz elég tüzifád is, de nem lesz villany, ennek következtében TV és internet sem. Persze ez a probléma egy kisebb szélgenerátorral megoldható, de akkor maga a szélgenerátor lesz a külvilágtól való függésed oka.
A kérdés az, hogy ha a magad életét megoldottad, megoldottad-e magát a problémát? Ideiglenesen biztosan, ugyanakkor előbb-utóbb biztosan elér majd ismét az "áldott civilizáció" (lásd például a Falu című filmet, vagy az amisokat). És nem is az a fő probléma, hogy elér-e előbb-utóbb a civilizáció, vagy nem, hanem az, hogy létezik-e egyéni megváltás. Vagy épp ez a trükk, hogy csak egyéni megváltás létezik?
Hitrendszer
Bizonyára ismeritek a hitrendszer pszichológiai fogalmát.
Miért is nehéz a mai ember számára elsajátítani, tiszta, megingathatatlan hit(ek) szerinti életet. Saját magam is meglehetősen szarul álok (már) vele! Sajnos, ami egykoron jó működő felfogás volt, az mára használhatatlanná vált. Akkor nem volt elég stabil vagy mi? Sokszor említésre kerülnek itt a kocsmában vallási tanítások is, de ez is hitelét veszti lassan. Zülleszti az egyházakat is a pénzközpontúság, meg aztán jómagam nem kaptam vallási nevelést sem. Nem is igazán akarok vagy tudok megtérni. Persze rengeteg „nem hívő” ember is, használta és használja a mai napig a vallásban gyökerezett erkölcsi és egyéb felfogásokat, ki sikeresen, ki sikertelenül. Vagyis önmagában, a hit kevés, de alapköve egy ember (boldog) életének.
A Gyerekkorban definiált hitek, legyenek akár milyen mélyek, elérvénytelenednek felnőttkorra. Valószínűleg régen, nem is annyira régen, ez is másképpen működött.
A lényeg az, hogy nincs a talpunk alatt semmi szilárd, amin állhatunk. Egyre több emberen látom ugyanezt, mely helyzet az abszolút káoszt eredményezte! És mi lesz ebből még?
Mit tehetünk egymásért és mit magunkért?
Tanyasiasodás?
Emlékszem a kilencvenes években történt eseményre, amikor egy villanyszerelő srác
Megpróbálta. Két gyerekkel és az asszonnyal éltek, talán pár évig elszigetelten. Mindent természetes módon igyekeztek előállítani, patakban mostak, jurtában éltek szó szerint, ha igaz.
De mégsem elszigetelten, hisz a Időnként A tv-ben foglalkoztak velük. Emlékeztek?
Aztán a story vége az lett, hogy a hatóságok felszólították, hogy iskolakötelesek a gyerekek, nem taníthatják őket a szülők…
Ma bióboltba kell menni normális élelmiszerért!!!!!????? Ez normális? Akkor a normál élelmiszert, hogy nevezzük?
Gondolom a bióbolt is csak egy átverés.?
Semmi nem számít, csak lóvé legyen mi!?
Én azt látom, hogy már ennél tovább nincsen, ennél idiótábbat nem lehet csinálni már az emberekből, mint ami itt van!
Mit szóltok a gumicsizmás városi lányokhoz? Beszarás mi!!? Tulajdonképpen ez már nem tragédia, inkább komikum…
És nem veszik magukat észre és nem és nem és nem…
Gyerekek!!! Valamit tenni kéne! De hogy? Mit?
Bocs, hogy elkalandoztak a gondolataim.
Vissza az eredeti témához
Időnként azért térjünk vissza, hogy még messzebb távolodhassunk...
Az embernek nem maradt más, mint a kutyája? Miközben egyre több szálon függ az életem, aközben egyre kiszolgáltatottabb vagyok, ennek következtében egyre bizalmatlanabb is. A kajámat mások termelik meg, ha elromlik az autóm, számítógépem, mobilom, csak széttárom a karom, mert nem értek ezekhez. Bármikor kirúghatnak, bármikor tönkremehet a vállalkozásom, bármikor kinyírhat az árfolyamingadozás, ha megbetegszem és orvoshoz megyek, ő mond három szót latinul és már a testemhez sincs közöm.
Tegnap megnéztem Michael Moore Fahrenheit 9/11 című filmjét. A film egyik fő tanulsága az, hogy minél jobban félnek az emberek, annál jobban irányíthatók.
A vallásnak megvolt az a jó tulajdonsága, hogy nem kívül kerestette az emberrel a biztonságot, az élet értelmét, hanem belül (vagyis az anyagi javakon túl). Legalábbis a szájával ezt mondta, a Nagy inkvizítorban DosztojevszkijRészletek
Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij, XIX. századi orosz író. gyönyörű leírását adja ennek a hazugságnak. Annyi előnye azért volt a dolognak, hogy legalább mindenki elolvasta a Bibliát, igaz, azt jól félre is magyarázták. Szóval a vallás által irányított világ legalább olyan hazug volt, mint a mai, csak akkor nem a betegségtől, a terrortól, a globális felmelegedéstől és az UV sugárzástól féltünk, hanem az ördögtől és a pokoltól. Milyen vicces, hogy a mai, a tudomány által "felvilágosított" korban legalább annyi mindentől lehet szorongani, mint korábban.
Szerintem ebben az irányban érdemes kotorászni: biztonságra való törekvés és félelem. Nem kell fenntartani az életszínvonalat, nem kell aggódni a jövő miatt, nem kell mindenáron egészségesnek maradni, vagyis nem kell mindenáron túlélni. Ha az ember tesz egy lépést ebbe az irányba, az első napok felfokozott szorongása után mérhetetlenül megkönnyebbül. Már a gondolattal való eljátszadozás is felszabadító élmény. Mintha egy csendes holtágból a fősodorba kanyarodnánk a ladikunkkal. Azt érezzük, kilépünk az árnyak és elvont fogalmak birodalmából és közelebb lépünk a valósághoz, az élethez. Az idő már nem szorongat többé, a kapcsolatok színesebbé válnak, a természet lenyűgözőbbé, ugyanakkor a beton is keményebbé és ostobábbá.
A mai korból visszanézve a keresztény középkor babonásnak és okkultnak tűnik, de nyugodjunk bele, a mai kor ugyanilyen babonás és okkult, csak máshogy nevezik a démont: portfólió, hepatítisz, operációs rendszer. Ezek is csak bűvszavakRészletek
Egyszer gyógyszertárban jártam és kezembe akadt a Patika (vagy Szimpatika?) című ingyenes magazin, melyben a drága Popper PéterRészletek
Pszichológus, pszichoterapeuta. arról értekezett, hogy (szabad "fordításban"): [idézet:Tök mindegy, hogy egy betegség okaként egy démont nevezünk meg, vagy azt mondjuk: "magas koleszterinszint"] Röhej, nem? Tényleg tök mindegy, mert ezek csak [b]szavak[/b]. .
Gyógyfüvek és a gumicsizma
Kedves Rics!
Értem és megértem felháborodottságodat. Valóban abszurd az, ahogy az embereket esetenként mondhatni, hülyének nézik.
De azt gondolom, hogy csak az jár pórul ebben az ügyben, akit hagynak átverni. Ha kicsit tudatosabban élsz, ha megnézed mit és hol vásárolsz, nem fogsz átverődni. Mellesleg mai esztelen módon élt életünkbe inkább szerencse, hogy vannak bioboltok. :) Sehol máshol nem kapni pl. tejfakasztó teát, talán a patikában.
Ma például a "madaras diszkontban" voltam vásárolni. Elképesztő, hogy az emberek mennyi hülyeséget megvesznek. De ez az ő bajuk. Bár egyszer le lettem intve - " csak magamat menteni, nem ér" mégis azt gondolom, hogy az egyéni megoldás a megoldás.
Én ezért tartom nagyra a Norbi-féle kampányt. Nyilván van a háttérben anyagi oldal is, mégis azt gondolom, hogy a maga módján hiteles, és már vitt embereket sikerre diéta terén. Az előítéletek sokszor erősebbek. Én hiszem, hogy sokaknak segíteni akar, még anyagi javak ellenében is. Lássuk be te is megkérnéd az árát, ha vannak körülötted pancserek. Hiszen minden erről szól. Van aki fizet azért, hogy leszokjon a cigiről, van aki egyedül is képes, van aki meg nem is akar.
Nemrég olvastam egy cikket, melyben azt taglalták, hogy milyen élet vár ránk 10-20 év múlva.
Nem olyan szörnyű. Nem lesz mindig minden így! Most egy "átmeneti" életet élünk. De közben fejlődünk! Minden téren.
Itt gyorsan meg is említeném, hogy diplomamunkámat, 1865- ből egy falusi tanítótól fennmaradt napló alapján írtam. Legszívesebben mindenkinek ajánlanám azt az olvasmányt! Nem volt könnyű élet akkor sem! Mennyivel jobb nekünk, hogy nem kell aggódni, csak bemész a bioboltba és megveszed azt, ami kell. Persze, most sokkal egyszerűbb azt mondani, inkább elvonulnék a világ elől. Sokszor én is ezt tenném, de attól tartok, egy idő után attól is "befeszülne" az ember.
Ami pedig a gumicsizmás csajokat illeti...nekem is van gumicsizmám! :)
Kettő is. Az egyiket egy mezőgazdasági szaküzletben vettem, fűnyíráshoz használom, a másik pedig pepitás, utcai. És akkor most gyűlölni fogsz emiatt?? :))))
Szerintem nem tragédia, és nem is komédia. Egyszerűen csak happy. :) Vidám. Vicces. Nincs benne semmi szerintem! Vannak ennél felháborítóbb dolgok is a világban.Ennyire ne vedd szívedre a dolgokat szerintem.
Péntek van! Lazíts! Menj! Inkább kérj egy jóféle sört a csapostól! :)
Pincér! Mindenkinek egy sört!
Én fizetek :-)
Biztos valami baj van velem, de én nagyon sötéten látom a dolgokat.
Rossznak látom, hogy bioboltban kell gyógyteát venni, mert az alapértelmezett az volna, hogy mindenki megszedi a réten, vagy rosszabb esetben a kertjében (azért ez a rosszabb eset, mert ha kertem van, létezik magántulajdonRészletek
Miért keres Brad Pitt marha sok pénzt a csinos pofijával, miközben pontosan annyit tett ezért az arcért, mint én (semmit)? Miért nem jár nekem és mindenki másnak az ő gázsijából egy hatmilliárdod rész? ). Miért termék egy ilyen tea? Milyen növényekből áll? Felismerem én ezeket a növényeket? Miért nem? A Herbária Laktoherb nevű teája a következőket tartalmazza: ánizsmag, csalánlevél, édeskömény, citromfű, kerti kakukkfű, majoranna. Ezek közül melyik nincs kéznél? Mind őshonos, vagy régóta meghonosított fűszer és gyógynövény. Miért élünk városban, ahol ezek helyett aszfalt nő? Vagy a keverési arányban van a trükk? Ez az infó egyrészt fent van a Herbária honlapján, másrészt az ilyesfajta tudás évezredeken át ingyen lett továbbadva. Eredetileg (vagyis az Isten teremtette világban) minden, amire szükségünk van, ott van az orrunk előtt. A biobolt azért nonszensz, mert egy normális világban minden bio.
Félek az egyéni megoldástól, mert hiába élek túl, ha körülöttem senki (se ember, se más élő lény) sem marad. Mindemellett minden megoldás csak személyes lehet [paradox]. Nem hiszek a fejlődésben, mert minden rossz, ami az utóbbi pár száz évben történt, a fejlődés nevében történt. Nem hiszek abban, hogy minden arról szól, hogy pénzt kérek a pancserektől. Nem hiszek a Norbinak, mert lehet, hogy lefogyaszt, de ezzel elhiteti velem, hogy a testem alakja a problémám és csakis ez az egyetlen problémám és elhiteti velem, hogy győzhetek, sőt elhiteti velem, hogy a boldogságnak vannak feltételei (testsúlyom) és ezeknek a feltételeknek a teljesüléséért küzdenem kell. Nem hiszem, hogy az élet harc. Mindenkinek jár a feltételek nélküli boldogság itt és most, csak ezt senki sem hiszi el (Jézust, az alkoholistát és a drogost kivéve).
Az vonul el a világtól, aki tanyára költözik és zöldséget termeszt? Szerintem éppen ő az, aki visszatér a való világba. A paradicsom nem egységes méretű, a csirkecomb nem lefóliázva terem és a tehén nem lila, viszont büdös és folyik a nyála. A világ ez és nem a prospektus.
És épp erről szólt szerintem rics gumicsizmája. A valóságtól való teljes elrugaszkodás. Aszfaltozva van a járda, hogy védje a kényes cipőt a sártól, és miután minden le lett betonozva, megjelenik a gumicsizma. Miért nem ezzel kezdtük? Mennyivel olcsóbb lett volna! Ugyanakkor abba is gondoljatok bele, hogy létezik-e tartósabb, könnyebben tisztítható cipő, mint a lábfejet borító bőr? Sosem ázik be, 70-80 évet simán kibír, a legtöbb talajon használható, ingyen van és mindenféle kencék nélkül vízzel tisztítható. Maga a láb sosem lesz koszos, csak az azt borító bőr! Az ilyen Isten-adta dolog az igazi valóság, csak erre mi már vakok vagyunk.
És most ürítsük korsóinkat fenékig, különös tekintettel arra, hogy az én párom gumicsizmája virágmintás...
Kitérő
Csak még néhány utógondolat.
Nem állhat módjában mindenkinek, termelni és termeszteni. Aki a tizedik emeleten nő fel és éli életét, annak sem lehetősége, sem igénye nincs erre.
És ismét megosztanék egy személyes tapasztalatot. Ha nem állja meg helyét ezen a fórumon, kérem a Csapost törölje le! :))
Nagyszüleim vidéken élnek. Gyerekkoromban mikor nagyanyáméknál töltöttem a nyarat, elvitt minket, unokákat a „téeszbe”, megettük a bocikat, napnyugta előtt a határba bicajoztunk és szívtuk magunkba a vidék illatát. Esténként én szedtem össze a tojást a tyúkok alól, és én tartottam a tálat a kivéreztetésnél. Locsoltunk, cseresznyét szüreteltünk, „Hűbele Balázst” játszottunk, és megnéztem a szomszéd Rozi néni, hogy tömi libáit.
Napjaimban Kedvesem vidéken élő szüleinél is be kell segíteni alkalom adtán. Csirke, tyúk és galambetetés. Nem sok, és nem nagy dolog, de az ember egész napját igénybe veszi. Na persze ezek nem akármilyen pipik. Ezeket gazdasszonyuk becézgeti, simogatja, hogy minél szebbek legyenek, hogy minél többet tojjanak. :) Aztán locsolni kell a biokertet, ahol az élősködők mind lerágják a burgonyát, és bizony könnyen megbetegszenek a gyümölcsfák is. A termés száz százalékából nem lesz csak negyven. Semmi permet, semmi vegyszer, de nem baj gyerekek, a lényeg, hogy „bio”.
Szüleim másodállásban árusítanak saját kezűleg készített tárgyakat. Sátorból. Tavasztól késő őszig. Részletezzem? Négy nap, három éjjel az erdő közepén autóban, vagy utánfutóban, hálózsákban. Dideregve, kényelmetlenül. Nem tudsz tusolni, asztalnál enni, ágyban aludni. Olyankor minden olyan körülményes, és nomád. Ideig-óráig vicces, de ők már 20 éve ezt csinálják.
De ennyi elég is ebből. Én ezeket nem csinálnám minden nap. És inkább örülök, hogy nem kell a lovas kocsit kihúzni, ha elakad a sárba, hanem csak végigsétálok a pepita gumicsizmámba a betonon. Hogy nem kell patakban mosni a ruháimat, hanem csak berakom a gépbe, s addig csinálhatok mást is kedvemre. Néha azért egy-egy napra, jó visszatérni a természethez. :))
Ma már nem állja meg a helyét „és addig eszünk, míg kövérek és boldogok nem leszünk”. Ezt nem tudom már hol hallottam. Ez a régi háborús években, ahol szegénység és nélkülözés volt. Járt már valaki Gyimesben, vagy Ghánában, ahol minden olyan autentikus?
Az „ápdétről” pedig annyit, hogy én még boldog és kövér embert nem láttam. Akiket én ismerek inkább megkeseredettek. Csak kínlódnak és vonszolják magukat. Sok esetben sajnos erőtlenek és gyengék, lelkileg is. Nem tudom a kocsmatagok milyen súlycsoportba tartoznak, és elnézést attól, aki kövér és boldog életet él. Én nem lennék boldog kövéren. De legyen ez az én problémám. Ha valaki így is elégedett, akkor nincs gond!
Szóval:
Nem ellenkezek. Nekem jó itt. Szeretem a nyüzsgő, zsivajos várost, de szerencsés vagyok, mert ha akarok félre is vonulhatok. Nekem jó így. És nem is akarom megváltoztatni.
Részemről ezt a témát kivégeztem. Köszönöm, hogy elmondhattam, talán rátalál egy-két megértő fülre.? :)
Huh! Jöhet a következő kör! :)
Még egy korsóval
Azt szokták mondani, az egyiknek félig tele, a másiknak félig üres ugyanaz a korsó. Feltehetően én mostanság túl depressziós vagyok, ezért látom mindennek a rossz oldalát. Atyám volt ilyen. Zseniálisan megtalálta minden ötletben, hogy miért nem fog működni, ezért soha nem csinált semmit.
[Apropó, elnézést, hogy elkezdtem belepofázni a dologba, Te rics hozzászólására reagáltál, vele kéne most beszélgetned, de ilyen ez a kocsma...]
Azt írod: "Nem állhat módjában mindenkinek, termelni és termeszteni. Aki a tizedik emeleten nő fel és éli életét, annak sem lehetősége, sem igénye nincs erre." És ebben teljesen igazad van. Csakhogy az, hogy valaki a tizediken nő föl, az nem normális dolog. Amikor azt mondom, nem normális, akkor tíz, meg harmincezer éves távlatban gondolkodom. Képzeld el, hogy Platón SMS-t küld. De nem is kell Platónig visszamenni, legyen Petőfi, sőt addig se kell, legyen a dédnagyid. Elképzelhetetlen? Pedig volt idő, amikor kétezer, vagy kétszáz, vagy hatvan évvel azelőtt pontosan ugyanúgy éltek, mint akkor, amikor az előbb említett idő volt. Például időszámításunk előtt tízezerben pont úgy éltek, mint időszámításunk előtt tizenegyezerben, vagy tizenkétezerben. Eltelt közben egy-két ezer év, de az életrend ugyanaz maradt. Szerintem ez a normális élet, ugyanis a valóság sosem változik, pontosabban az, ami meg tud változni, az nem lehet valóság, mert megbízhatatlan, komolytalan, lényegtelen, múlandó, ideiglenes. A valóság stabil és nem normális világ az, ahol mindhalálig kell tanulni, mert folyton megváltozik minden (egy normális világban is halálig kell tanulni, de nem azért, mert annyi az újdonság, hanem azért, mert növekszik a mélység).
Vagyis ma, ha valaki elvonul a világtól és biokertész lesz, az valójában nem old meg semmit. Egyrészt csak meg van sértődve, másrészt csak a saját bőrét menti. Egyedi megváltás nincs. Nem lesz jobb a világ, ha Józsi lefogy százötven kilóról nyolcvanötre. Neki lehet, hogy jobb lesz, de attól a világ még trágyadomb marad.
Nincs sok rokonom és barátom, párom is csak egy van, tehát nem beszélek túl sok emberrel, de eddig azt tapasztaltam, hogy amiről nyökögni próbálok, senki sem érti (ha több embert ismernék, talán sikerrel járnék). Talán ott követtem el a hibát, hogy túl sok HamvastRészletek
Író, filozófus, könyvtáros. olvastam. Ő megmutatta nekem (és azóta képtelen vagyok ettől szabadulni), hogy amit eddig gondoltam a világról, az fals. Nem ez a normális világ. Lehet, hogy pszichológiai esetté kezdek válni (zárójelben: egyszer azt olvastam valahol, hogy a történelem nagy szentjei - Keresztelő Szent János, Jézus - a mai orvostudomány szerint besorolhatók különböző betegségek szerint, vagyis őket ma mániás depressziósként, meg skizofrénként diagnosztizálnák), de azóta csak a félrecsúszást látom mindenben. Nem normális, hogy az értékrend húsz évente változik, nem normális, hogy ma gyomként irtunk egy csomó olyan növényt, ami valaha élelmiszer volt (katáng, pitypang, porcsin, libatop), nem normális, hogy több dolog van, ami szétválaszt két generációt, mint ami összeköti őket. Ma azt hisszük, hogy a tudomány választ ad mindenre, hiszünk a szakértőnekRészletek
Óvatlanul ottragadok a képernyő előtt a reklám alatt és mit hallok: "hialuronsav". - Anyám! - mondom magamnak - Kik ezek és miről beszélnek? és hiszünk a fejlődésben.
Ez az egyik kulcsszó: fejlődés. A mai kor legnagyobb hazugsága, és megint itt tartunk: valóság-e az, ami megváltozhat? A fejlődés azt hazudja, hogy ami tegnap volt az szegényes és szűkölködéssel, szenvedéssel, küzdelemmel teli, pedig nem. A külvilág (valóság) nem változott, a tudatban történt a változás. Az indiánok tízezer éve élnek úgy, mint a szüleid, mindig sátorban laktak és ezt nem szenvedésként élik meg. Ma sátorban lakni azért szar (én is pont ezt csinálom, ebből élek, vásárokban adom el, amit készítek), mert van más választás, van fürdőszoba és van kényelem, de mindez nem a valóság.
Az igazi valóság ez: mindenki úgy jó, ahogy van, mindenki pótolhatatlan és épp ezért mindenki boldog. Mindenki kiélheti minden rejtett vágyát (nem kell mikrofon, meg áram, meg villanygitár, mint a Megasztárban), a közösségből nem lehet kiesni. Nincs magány, nincs munka, nincs határidő, sőt egyáltalán: nincs idő, nincs stressz, senkinek sem kell bizonyítani, nincs harc, nincs túl- és megélhetés, nincs kétely, nincs bizonytalanság. Az Isten teremtette világ valójában és eredendően boldog. Mert mire van szükségünk: kaja és megfelelő hőmérséklet. Egy normális világban mindez erőfeszítés nélkül elérhető. A Föld eredendően kompatibilis az emberrel, vagyis mindig van karnyújtásnyira élelmiszer és sosem kell fűteni és a holnapon rágódni. A többi csak tánc és dal.
De Te minderre azt mondhatod: "és akkor most mi a f*szt kezdjen magával az, aki a tizediken nőtt föl?" Kösse föl magát? Temesse el magát? Hisz mindenki élni akar!
Igazad van, ma már nincs mit tenni. Nincs egyedi megoldás. Pontosabban lehet nyakkendős milliomossá válni, meg toprongyos alkoholistává, innentől fogva ez már lényegtelen. A Norbi azt mondja, ha majd lefogysz... én meg azt mondom, tök mindegy. Mert nem itt dőlnek el a dolgok. Valamelyik Esterházy könyvben olvastam: "nem kicsit rossz, nem nagyon rossz, hanem eleve...". Nincs kiút, mert a kiindulási alap (a mai kor) rossz.
De ismétlem: lehet, hogy csak én vagyok túl depressziós...
És most: fenékig azt a korsót...