Az entrópiáról
A fizikában kevésbé járatosak számára az entrópia fogalma meglehetősen titokzatosnak tűnhet, pedig ez egy olyan fogalom, amely mindennapi életünk egyik legmeghatározóbb természeti törvényét takarja. Gyakorlatilag minden pillanatunkban az entrópia ellen küzdünk.
Röviden: ha egy rendszer a környezetéből nem vesz fel hőt, akkor a rendszerben lejátszódó spontán folyamatok során a rendszer entrópiája mindaddig nő, amíg be nem áll az egyensúlyi állapot. Vagyis a dolgok maguktól csakis a növekvő rendezetlenség felé haladhatnak és egy rendszer rendezettsége csakis energiabevitel segítségével növelhető.
Néhány példa:
- A forró teába dobott kockacukor elolvad, de arra kicsi az esély, hogy a teában feloldott cukor magától kockává álljon össze.
- A hétköznapi értelemben vett rend fenntartásához folyamatos energiabefektetésre van szükség, ha magára hagyjuk a lakást, a rendetlenség nőni fog.
- Az ember (és minden más élőlény) testének fenntartásához energia szükséges.
Az entrópiának a mindennapi életben betöltött szerepével kapcsolatban talán az lehet a legfontosabb tanulság, hogy sokszor nem vesszük figyelembe azt, hogy amit evidensnek, természetesnek tartunk, az valójában nem az, és a háttérben számunkra nem látható módon energiabefektetés zajlik. Gyakran elfelejtjük, hogy nem természetes az, hogy víz folyik a csapból, hogy hibátlan az autópálya, hogy a férj mindig elég pénzt hoz haza, hogy a feleség mindig kész egy kis hancúrra, hogy az egyszer megszerzett képesség, vagyon, vagy tudás és főleg a testünk örökké tart. Mindez nem természetes, vagyis folyamatos energiabefektetést igényel. Azt is gyakran elfelejtjük, hogy a folyamatos energiabefektetés önmagában még egyáltalán nem garancia arra, hogy az előbb említett dolgok működőképesek maradnak. Vagyis, ha fizetjük a vízdíjat, attól még nem garantált, hogy mindig folyni fog a víz, ha fizetjük az útdíjat, még lehet kátyú az autópályán, mindezek csak szükséges, de nem elégséges feltételek. Ha komolyan vennénk Jézus
Jézus az Újszövetség és a kereszténység központi személyisége, a legnagyobb hatású vallási alakok egyike. szavait ("Tekintsetek az égi madarakra, hogy nem vetnek, nem aratnak, sem csűrbe nem takarnak; és a ti mennyei Atyátok eltartja azokat. Nem sokkal különbek vagytok-é azoknál?" (Máté 6,26)), sok csalódástól és felesleges munkától kímélnénk meg magunkat.
Persze jól tudom (vagy nem elég erős a hitem), hogy ez esetben jó esélyjel éhen halnánk, legalábbis a mai időkben. Régebben azonban, amikor sokkal kevesebb ember élt a Földön, feltehetően mindig volt elég élelem és senki sem kényszerült olyan éghajlaton élni, ahol fűteni kell. Mikor történhetett meg a bűnbeesés, mikor döntött úgy az ember, hogy mostantól nem bízik meg Istenben és többet akar annál, mint amit Tőle kap, mikortól fogva kell folyamatos agyalással és munkával, vagyis energiabefektetéssel fenntartanunk magunkat? A túlnépesedés kezdetén, amikor ellen akartunk szegülni a halálnak
Induljunk ki abból, hogy az ember az első olyan faj a Földön, melynek egyedei tudnak a halálról. Én elfogadom az evolúció elméletét, vagyis azt, hogy a ma ismert élőlények több milliárd év alatt alakultak ki, és nincs igaza azoknak a kreacionista elképzeléseknek, melyek szerint a fajokat Isten egyenként teremtette pár ezer éve. Bár az alább kifejtendő gondolatokat ez lényegében nem érinti.
?
Hozzászólások
Most akkor mitől vagyok ember, és ez mire jó?
Valójában én azért csöppentem ide, mert az entrópia szócskára kerestem az interneten.
Az esszéd is arról szól, amit én tudni szeretnék: helyes-e az, amit én csinálok, vagy sem? Kell-e a rendem valakinek vagy valaminek?
A mai tudásom szerint a Természet azon dolgozik, hogy létrejöjjön a tökéletes egyensúly, hiszen azt lehet fenntartani nulla energiával. Legalábbis én ezt tenném a Természet helyében.
Ehhez homogenitás kell (ez valahol az entrópia eredménye).
A homogenitás eléréséhez pedig a kialakult "csomókat" (rendeket), - a Földön többnyire az ember alkotta (biztos ez?) - összetömörült egységeket szét kell verni.
Amikor azon gondolkodom, hogy vajon az én emberi mivoltom hol képez ilyen csomókat, akkor ezeket kérdezem:
- ellene megyek a Természetnek akkor, amikor zenét akarok hallgatni az elektromos árammal működő Hifimmel?
- ellene megyek a Természetnek akkor, amikor nem akarok belehalni mosáskor a fizikai terhelésbe?
- ellene megyek a Természetnek akkor, amikor befőzök egy kis lekvárt egy ipari folyamat által legyártott üvegbe és energia felhasználásával?
- ellene megyek a Természetnek akkor, amikor télen befűtök és kabátokat veszek magamra, amiket szintén valamilyen energia-felhasználó ipar gyártott?
- stb.
Nem hiszem.
Ha a Természet ennyi agyat adott nekem, akkor miért kell nekem szégyellnem magam amiatt, hogy használom?
Én együtt tudok élni a Természettel, és nem esem olyan túlzásokba, amik Természet Anyánk (Apánk) vérét olyannyira kiszívnák, hogy neki csak a homogenitás (entrópia, halál) juthatna az eszébe rólam.
Engem hagyjon békén, és hadd legyen rend és tisztaság a lakásomban és abban környezetben, ahol előfordulok. Ne akarjon entrópiát a zoknik és fehérneműk között, ne keverje össze az irodában az olyan sok energiával összerakott dokumentumokat! Engedje a Természet, hogy mindenki valamilyen szinten legyen rendezett, és éljük a magunk specializálódott életét!
A hódnak megengedi a Természet azt a brutális erődítményt, nekem meg szégyellnem kell magam a kis igényeim miatt?
Szerintem itt arról van szó, hogy az emberek többsége (persze nem én, hanem a másik, én kivétel vagyok! :- )) nem ismer határokat a természet kizsákmányolása terén.
Vagy nem? Ki és hogyan határozza meg a határokat? Csak nem a TERMÉSZET?!!?!?!?!?!?!!?
Nem egyszerű
A cikk elég részleges, messze nem tárgyalja a kérdés minden aspektusát.
Csak arra akartam vele felhívni a figyelmet, hogy manapság túl sok mindent tekintünk evidensnek, természetesnek (utak, internet, mobil, stb.) és nem vesszük észre, hogy ez a szemlélet mennyire függővé tesz minket. Ugyanakkor maga a természet is épít (rendet teremt, növeli a komplexitást, persze energiabefektetés árán, lásd: biológiai sokszínűség), vagyis "ellene" dolgozik (persze csak látszólag) saját legalapvetőbb törvényének. Úgy tűnhet, harmóniában vagyunk a természettel, ha mi is rendet teremtünk, de én ezt a mesterséges rendet a természet alkotta rendnél (ezt neveztem Isten művének) összehasonlíthatatlanul instabilabbnak érzem és mindig csodálkozom, ha december 12.-én a híradóban nyilatkozik a katasztrófavédelem szóvivője, mert leesett tíz centi hó, vagy le kell állítani a légiközlekedést, mert kitör egy vulkán, vagy elviszi a víz azokat a házakat, amelyek ártérre épülnek. Úgy van beállítva, mintha ezek az események nem volnának természetesek.
Még annyit ráadásként, hogy az ember alkotta rend általában sokkal kevésbé komplex, mint maga a természet. Vagyis energiát fektetünk be, amiből arra következtethetnénk, hogy rendet építünk az entrópia ellenében, de a végeredmény mégis sivárabb (kevésbé komplex, homogénebb, kisebb információtartalmú), mint az eredeti állapot. Virágos rét helyén napraforgótábla, majd Tesco, erdő helyén szeméttelep és motocross pálya, madárdal helyett fűnyírózaj és tuc-tuc zene. Szerintem az általad említett természet adta emberi agyat sokkal inkább használjuk rombolásra, vagyis a homogenitás növelésére, mint arra, amire igazából teremtve lett: kultúrát építeni, szellemmel megtölteni a természetet, vagyis tovább növelni a sokszínűséget.
Van jogunk átalakítani a természetet, ugyanúgy, mint a hódnak, de mi már rég alulteljesítünk, vagyis a tevékenységünk végeredménye összességében messze alulmarad a természetes állapottól. Ha agyonütöm a szobában a pókot, akkor nem nő a rend, hanem csökken, mert a szoba pókkal komplexebb, mint anélkül. A komplexitást csökkenteni egy erdőtűz, vagy egy cunami is képes. Ha az ember tevékenysége ezekét nem haladja meg, akkor mitől ember?
Nem értek egyet teljesen, ...
hiszen nem evidens, hogy ezek a dolgok rendelkezésre állnak!
Ha nem tudok fizetni, akkor nem veszek matricát, nem beszélgetek Veletek itt, és nincs mobilom.
Nincs ingyen az autópálya, fizetek az internetért, a főnököm a mobilért (de csak a saját maga hülye kis érdekében).
Ha fizetni tudok ezekért, akkor ez azt jelenti, hogy megdolgoztam a pénzért, amin megvettem ezeket.
Miért gond ez (önmagában), hogy valamit csinálok, amit aztán beváltok olyan dolgokra, amit meg nem csinálok, de jólesik használni? (csak egy pillanatra utalnék a párkapcsolatra, és azon belül is a szexben megjelenő egymásrautaltságra).
A lokálidióta is becseréli képességeit más képességekre, nem?
Ha azt akartad mondani, hogy ezeket az "igényeket" mesterségesen gerjesztik, akkor az egy rohadtul másik kérdés! Ebben egyetértek, és nem tudom kifejezni hirtelen (de igen, menjetek a rohadt k..va anyátokba!), hogy milyen mély ellenérzéseim vannak ezzel kapcsolatban!
Én már azon gondolkozom, hogy hol lehetne feljelenteni pl. a reklámokat!
A mai gyerekek a reklámokat éneklik (mert erre is "tudomány" alakult ki, mi "mászik be az ember fülébe", a pók helyett :))
Mit tudtok erről, hol lehetne kitiltani a reklámokat?
A határokról
Régóta keresek egy olyan, pontosan mérhető mutatót, ami érzékelteti, miért nem helyes sok olyan tevékenység, amit manapság természetesnek tartunk. Most (már egy ideje) azt hiszem, megtaláltam ezt a mutatót a komplexitásbanRészletek
Csíkszentmihályi MihályRészletek
A chicagoi egyetem magyar származású pszichológia professzora az A fejlődés útjaiRészletek
A nagy sikerű [forrás:Flow - Az áramlat] című könyv folytatása. című könyvében a következőképpen definiálja a komplexitást: [idézet:Komplexnek az erősen differenciált és integrált rendszert nevezzük.] Mi közünk lehet nekünk ehhez az egészhez? . A zokniknak és fehérneműknek ehhez ugyanolyan módon van köze, mint amit az előző hozzászólásban a szobában lévő pókról írtam. Szerintem (és ezzel a vélemény feltehetően túl radikálisnak tűnhet sokak szemében) a molyokkal teli szekrény lényegesen komplexebb a tiszta szekrénynél, vagyis ami ma minimum elvárás (ne legyen rovar a lakásban, baktérium a WC-ben), az valójában természetellenes és alacsonyabbrendű. "Természetellenes", mert azt feltételezem, hogy a természet "célja" a sokszínűség növelése és "alacsonyabbrendű", mert a fentiek nyomán csökken ez a sokszínűség.
Azt hiszem túl sok lény fizet az életével azokért az emberi igényekért, amiket mi tévesen a haladással azonosítunk. De nem is csak az egyes lényekről van szó, hanem arról a komplexitásról, ami ennek a tévesen értelmezett fejlődésnek áldozatul esik. Olyan ez, mint egy színes, 4000x4000 képpont felbontású képet 40x40 képpont nagyságú csak fekete és csak fehér színből álló képpé alakítani. Csökken az információtartalom. Minden élőlénynek joga van fenntartani magát, de az ember már messze túllépte fogyasztásban az önfenntartást. Ez önmagában még nem volna baj, de az emberi tevékenységek önfenntartáson túli része nem nyújt olyan komplexitást, mint amennyit felemészt. Minden szürkül, egyforma lesz, vagyis csökken a sokszínűség, bár ez a mi szemünkben rendezettségnek tűnik. Azt mondjuk szebb, jobb, vagyis magasabb rendű a tiszta ház, mint a pókhálóval beszőtt, a sterilitás, mint a mindenütt hemzsegő baktériumok, pedig ez csak akkor lenne így, ha visszafizetnénk a természetnek a tisztaság és sterilitás oltárán feláldozott összetettséget, vagyis összességében fokoznánk azt. Nem tudom, milyen formában tehetnénk ezt meg, de valahol a kultúra, a tudatosság környékén keresgélnék.
Ma még mindig az tűnik elfogadottnak, hogy a civilizáció egyenlő a természet elleni küzdelemmel, annak átalakításával, pedig ideje lenne észrevenni, hogy nem teremtünk értéket a városiasodással, a fogyasztással és a gazdasági növekedéssel, hanem épp ellenkezőleg, elpusztítunk egy csomó mindent. Megpróbáltuk legyőzni a természetet a kreativitás terén, de szerintem csúfosan le lettünk főzve. Az egész életem munkássága nem volna elég ahhoz, hogy összerakjak a sufniban egy szúnyogot, pedig épp most ütöttem agyon kettőt. Persze a kutyám is elkapja a legyet, csak azért, mert idegesíti, nem is szólva a csirkéről, amit azért kapna el (ha hagynám), hogy jóllakjon (kutyakaja formájában azért hozzájut). De a kutya egyrészt mérhetetlenül kevesebbet pusztít, mint én (nem lakik házban, nem öltözködik, gyalog is jól elvan), másrészt azzal fizet, hogy száz százalékban kutya, vagyis teljes mellbedobással hozzájárul a világ sokszínűségéhez a saját kutyaságának kiteljesítésével. Ezzel ellentétben én az emberségnek sokkal kisebb részét valósítom meg, mint a kutya a kutyaságát, bár ez az a pont, amivel a leginkább lehet vitatkozni. Mert szerintem az ember jóval több annál, mint hogy ugyanazokat a tevékenységeket, mint az állatok (önfenntartás, szaporodás) rafináltabb és cizelláltabb formában végezze. Minden ember lehetne például művész és szent egyszemélyben, de az emberek nagy többsége (beleértve természetesen magamat is) lényegében nem jut túl az állati szinten. Ez most nagyon durván hangzik.
Kutyád ehet csirkét?
Nincs hozzászólásom, csak kérdésem!
Jól látod !
Ehet
Én is ehetek, ha alkalmat adok a csirkének, hogy bennem többé váljon a saját csirkeségénél. Mit látok jól?
Emberség, csirkeség, kutyaság ...
Arra gondolsz, hogy az a lény eheti meg a másikat, amelyik kizárólag a saját lényének határain belül fogyasztja azt a bizonyos táplálékot, amelyet meg kell ölnie az elfogyasztásához?
Mondjuk a kutya azért ehet csirkét, mert a természete szerint neki csirkét (is) kell ennie ahhoz, hogy kutya legyen?
Ezzel szemben az ember pedig élhet sertéshús és csirkehús nélkül is emberként?
Ha pl. egy kutyát növényi táplálékon tartanánk, akkor a kutya milyenné válna? Megbetegedne? Nem ugatna? Nem nézne "úgy" a gazdájára? Elkóborolna? Vannak erről ismeretek?
Eddig a vegetáriánusoknak csak az azzal kapcsolatos véleményével találkoztam, amelyik a gyilkolás ellen szólt. Ilyen megközelítésről most hallok először, de bele kell gondolni, az biztos!
Vagy a mai ember kizárólag azért eszik kolbászt, mert jóízű? A kulináris kaland kedvéért, az élvezetért, pl. a rántotthús vasárnap ebédre? Nem hiszem, hogy csupán erről lenne szó. Az ősember talált elhullott állatokat, és azokat megette, ha ízlett neki, vagy nem halt bele. Aztán elkezdte tenyészteni őket kizárólag abból a célból, hogy aztán megölje és megegye őket. Gondolom, senkinek sem jut eszébe emiatt vádolni az ősembert.
De a mai ember táplálkozásra szánt termelése önmagában semmivel sem rosszabb, mint az ősember éhségcsillapításra irányuló termelése.
Bevallom, el kell vennem a tekintetemet a képernyőröl, amikor beledobják az élő rákot a lobogva forró vízbe, vagy bekapják az izgő-mozgó kígyót/kagylót, és kudarcba fullad minden tervem egy majdnem önellátó farmról, amikor az jut az eszembe, hogy a csirke nyakát ki kellene tekerni.
Az álszentség szócska jut az eszembe erről a magatartásomról, hogy megeszem a mások által legyilkolt állatokat. De ezt nem lehetne munkamegosztásnak tartani?
Erre azt mondod, hogy egyek csirkét, ha akarok. De pusztán azzal, hogy te nem eszel, azzal elgondolkoztatod a többieket arról, hogy neked milyen érveid lehetnek!
Én is szoktam szúnyogokat csapdosni, csótányra fél flakon irtószert fújni, és már többször ráléptem csigára is (ezt anyámmal úgy hívtuk, hogy "ripp-ropp", amikor mentünk fel a kertben, és időnként véletlenül ráléptünk egy-egy fűben rejtőző csigára, ilyenkor elhúztuk a szánkat, azt mondtuk egymásnak, hogy "ripp-ropp", így jeleztük egymásnak, hogy igen, rosszkor volt rossz helyen).
Az emberségbe belefér úgy gondolom, hogyha a szúnyog és a csótány olyan helyre tévedt, ahol nem volt semmi keresnivalója, és ezért kinyírom. De a csiga jó helyen volt, és én hatoltam be a területére? Nem tudom.
Megint az a kérdés, hogy hol a határ (ha van ilyen), és ezt ki jelöli ki?
Nehéz kérdés
Az, hogy kinek, mikor, mit (kit) szabad megennie, egy tök bonyolult kérdés, persze csak akkor, ha azt csinálunk belőle. Vagyis nem kőbe vésett törvény, ugyanúgy, mint a Tízparancsolat, hanem mi találjuk ki. Ez a fejlődés (és nem a technika, bár részben az is, de ez más kérdés...).
A kutya nem csak azért ehet csirkét, mert csak attól lesz kutya, hogy ezt teszi, hanem azért is (és én igazából ezt a részét szerettem volna hangsúlyozni), mert a saját kutyaságával fizet ezért, vagyis a megevett csirkék (az összes csirkék egy része) "összefognak" és kutya lesz belőlük. Eddig csak csirkék voltak, mostantól lesznek csirkék és kutyák IS, vagyis nőtt a komplexitás.
Az ember esetében viszont más a helyzet. Pont a puszta életbenmaradás és a kulináris kaland között húzódik az a határ, ahonnan már (összességében) nem éri meg a csirkének "feláldoznia" magát. A kulináris kaland is hordoz komplexitást, mint ahogy az autóvezetés és a divat is, de mégis úgy érzem, nem eleget ahhoz, hogy igazolja a pusztítást, ami ezekkel a tevékenységekkel jár. Ha szembeállítunk egy mai átlagos fogyasztót és egy Arisztotelészt, akkor kitűnik, hogy a mai fogyasztó sokkal nagyobb befektetést igényel, de összehasonlíthatatlanul kevesebbet nyújt. Sokkal visszafogottabb energia-, nyersanyag- és táplálékfelhasználás mellett Arisztotelész sokkal többet valósított meg az emberi lehetőségek közül. Ma azt hisszük, ahhoz hogy emberek legyünk, szükséges naponta fürödni, füvet nyírni, bizonyos dolgokat birtokolni stb. pedig az igazi emberséget sokkal inkább a fügefa alatt meditáló Buddha képviseli. A járda le van betonozva, hogy ne legyen sáros a cipőnk, pedig még cipő sem kell ahhoz, hogy nemesítsük a tudatunkat. Hány hektár erdő pusztul el azért, mert az irodákban több tonna papírt írnak tele azzal, hogyan lehetne hatékonyabbá tenni a fakivágást?
A pontos vízválasztó helyére nem tudok rámutatni, de a személyes életemben rengeteg dologról derül ki, hogy valójában nem szükséges, csak gyerekkoromban így láttam, ezért én is így csinálom, de sosem kérdeztem rá.
Spájz
Amikor néhány nappal ezelőtt betévedtem ide, úgy éreztem magam, mint egy nagyon régen éhező ember, aki egy kajával teletömött spjázba jut be. Azonnal elkezdtem a zabálást, ide-oda nyúlkáltam a polcokon, és azonnal bele akartam harapni mindenbe (bele is haraptam), mert nagyon éhes voltam, és nagyon ízletesek a sorakozó kaják. Olyan is van közöttük, amilyeneket még sosem láttam, de egy csomóról már hallottam, némelyiket már kóstoltam is.
Ezért volt olyan nehéz elhatároznom, hogy mielőtt gyomorrontást kapok (ami csak az én hibám lenne, az étel kiváló)
- le kell ülnöm,
- meg kell terítenem,
- észre kell vennem, hogy a székem (amit én hoztam magammal), amire le akarok ülni, alig áll a lábán,
- a terítő kérdést is csak úgy tudom megoldani, hogy leveszek magamról néhány réteg ruhát, és azt használom fel erre a célra:
elolvasom az egész anyagot.
Mert szerintem meg "köll". :)
Zamatos!
A párhuzamnál maradva, a fogalmazás zamatos, kalandra fel, vitatkozni KÖTELEZŐ!
Nem vagyok leülve és nincs még megterítve, de ...!
Elmenten Babérligetbe, és csak jelzem mindenkinek, aki esetleg még nem tette bele a szemébe az ott leírt szavakat, hogy szerintem is érdemes.
Röff-röff
Alapvetően egyetértek a fogyasztás, a fejlődés és az emberi ostobaság körül (az írások 80 %-ának elolvasása után számomra) kirajzolódott álláspontoddal.
Ezekhez érdemben nem nagyon tudok hozzászólni (ezalatt kiegészítést, hozzáadott-értéket értek) és a fő csapás iránya szempontjából is tök lényegtelen szerintem, hogy pl. még mindig nem értem (bár valamilyen szinten azért zavar, hogy nem értem egy értelmes ember hozzám intézett szavait), hogyha megeszem a csirkét és a sertéskarajt, akkor hogyan/miért leszek csirke IS és disznó IS.
Hidd el, hogy jelenleg a tőlem telhető legnagyobb mértékben vagyok szerintem ember, és bízom abban, hogy betölti a megevett csirke/disznó-részecske a saját funkcióját bennem.
És a komplexitás növekedését sem tudom tettenérni itt, ugyanis remélem, hogy az én kis saját emésztésem gondoskodik az analízisről IS és a szintézisről IS.
Ugyanez a helyzet a káposzta, a krumpli és a dinnye esetében is. Na a dinnye lehet, hogy mégiscsak továbbél bennem dinnyeként, őt felvállalom, mert sokszor belőlem is azt csinál .
Ez a fórum a Világmegváltó kérdések fóruma. Ehhez képes viszont elég kevés kérdést találtam eddig a szövegekben!
A bennem leginkább megfogalmazódó kérdés az, hogy akkor mi van most? Megláttunk valami nemtetszőt (túlfogyasztás, ostobaság, szűklátókörűség), és akkor mit tegyünk, vagy kell-e egyáltalán tenni valamit?
Amikor az egyéni/társadalmi felelősségről olvastam, akkor reméltem azt, hogy itt lapul valahol a válasz (a fel nem tett kérdésre).
Ugyanis szerintem az olyanok számára, akik felfedezték azt, hogy nem attól emberek, hogy cipőt hordanak a sáros úton, innentől kezdve nem szabad lelkiismeret-furdalás nélkül a cipőjüket koptatni olyan helyeken, ahol ez nem életbevágóan fontos! Nem szabad autóba ülniük, amikor csak a közeli boltba mennek. A boltba-menés még könnyű eset, de nézzük a cipő-kérdést a mindennapjainkban!
Képzeljük el, hogy bemegyünk a munkahelyünkre mezítláb! Nincs előírva (kivéve „menedzserek”) ma Magyarországon egy munkaköri leírásban sem, hogy cipőt kell hordani. Mégis azért hordjuk azt a cipőt (azon felül, hogy félünk a köpések, húgyok, szarok képviselte ártalmaktól), mert ennek hiányában valószínűleg (sőt, biztos, pusztán emiatt!) olyan emberek előtt kell majd magyarázkodnunk, akiknek fogalmuk sincs arról, hogy miről beszélünk! Ha felvesszük a cipőnket és úgy nézünk ki, mint ők (valamilyen szinten), esélyt kapunk arra, hogy más témákban is megérinthessük őket (Mátyás király álruhában).
Ha képesek vagyunk elfogadni egy természeti csapást (és esetenként belehalni) (pl. vulkánkitörés, cunami, földrengés, tájfun, eső, köd, fakidőlés, napsütés), akkor miért nem vagyunk képesek elfogadni (és esetenként könnyedén belehalni) az ugyanolyan természeti csapásokba, mint a szerelem, féltékenység, önzőség, pénz, hatalom?
Miért fáj ez annyira, hogy egyvalaki (vagy százezer) - egyébként saját fajtatársunk - hülyeségébe fogunk beledögleni (bocsánat, ez egyelőre csak nekem fáj, nem ismerem a ti véleményetek erről) ?
Miért élek kétségek között? Miért gondolom azt, hogy annak ellenére, hogy igenis mindent megteszek az emberi „mértékrendért” (az értékrend analógiájára általam kitalált szó), mégis azt sejtem, hogy valami „faszkalap” és a mögötte álló „többi”, a „többség” öl majd meg engem és mindenkit, akit féltek?
Volt egy film (címére nem emlékszem), arról szólt, hogy ki kell egy embert küldeni a „felsőbbrendű civiizációval való találkozásra”. A válogatás végén két ember maradt: egy tudós pasi és egy keresztény hívő nő.
Végül a nőre szavaztak, ugyanis ő képviselte a többséget. Lássuk be, jó választás volt. A mai ember (átlagosan) inkább (időnként "megvezetett") ember, mint önállóan gondolkodni, magát ellátni képes, öntudattal rendelkező, okos, tudós, gondolkodó lény. És valóban, ha meg kellene valakit mutatni, hogy milyenek vagyunk, felvállalnád, hogy te vagy a „minta”? Szerinted a többség olyan, mint te vagy? (Én nem vagyok olyan.)
Amikor szavazni kell a kormányról, te vagy a többség? (Én nem vagyok az.)
Te nem képviseled az átlagot!
Akkor miről akarsz beszélgetni ??!?!!?!?!?!?!?!?!?!?!?!!?!??!?????
Kit és mitől akarsz megmenteni?
(egyébként kösz, hogy meg akarsz menteni, és is szeretnék sokminedenkit megmenteni, de ők átlagosan sz*rnak a pofámra)
Nem az ember által összegyűjtött csúcsok (tudás/szellem/zene/érték/vers/Arisztotelész/Einstein/Én/Te/Ő) jellemzik az emberiséget (de még a mélységek sem), hanem az „embersége”, az „átlagossága”.
Nem magunkért gondolkozunk mi itt együtt (ugyanis szerintem mi mind úgy gondoljuk, hogy kivételek vagyunk, hogy szükség esetén "elvagyunk" magunkban, nem?) Max. meghalunk, de ha kell, szükségszerűen eléldegélünk a „többiek” által meghatározott ideig és helyen, és abban bízunk, hogy mikor lecsap Természet Anyánk/Apánk, akkor emlékezni fog ránk. De ha nem, akkor is úgy éltünk, hogy nem kellett magukat szembeköpködni.
Sorjában...
De mindenekelőtt:
Szóval észrevételek sorjában:
Csirke és disznó: nem Te leszel csirke és disznó, hanem a csirke és a disznó alakul át benned emberré.
Azt mondod: "Hidd el, hogy jelenleg a tőlem telhető legnagyobb mértékben vagyok szerintem ember, és bízom abban, hogy betölti a megevett csirke/disznó-részecske a saját funkcióját bennem." Lépjünk túl a személyességen, vagyis Rajtad és rajtam. Én azt mondom, a csirke és a disznó nem csupán részecskék (részecskékké csupán a szupermarket polcain degradálódnak), hanem magas szinten összetett (komplex) rendszerek, amiket csak akkor "ér" megenni, ha ez az áldozat, mint befektetés megtérül, vagyis, ha az ő komplexitásuk az én testemen és szellememen keresztül egy magasabbrendű komplexitást táplál. És itt jön a fő kérdés: a mai ember minőségileg más mint az állat, vagy csak egy mennyiségileg más (hatékonyabb) állat (lecsúszott angyal, vagy felkapaszkodott majom?). Mert ha minőségileg vagyok más, akkor átlátom a csrirke- és disznóevés vérességét (a túlélésemhez nem szükséges) és a tudatosságom révén lemondhatok róla, ha viszont csak mennyiségileg, akkor egy nagyon hatékony ragadozó vagyok, de akkor kidobhatom az ablakon az emberiség egész kultúráját, és a spiritualitást, mert az csak álca, ami a hatékony ragadozást fedezi.
Azt mondod: "És a komplexitás növekedését sem tudom tettenérni itt, ugyanis remélem, hogy az én kis saját emésztésem gondoskodik az analízisről IS és a szintézisről IS." Amiről én beszélek, az már nem a test (emésztés) dolga, erre az állatok is képesek. És megint a fő kérdés: hatékony állat vagyok, vagy ember (ami lényegében több az állatnál)?
Azt mondod: "Ehhez képes viszont elég kevés kérdést találtam eddig a szövegekben!" Lásd az első sort: amit én (a csapos) írok, az akkor is kérdés, ha kijelentő módban van leírva.
Cipő kérdés: Nem konkrét és egyedi esetekről van szó (szerintem). Senki sem fogja megváltani a világot, ha mezítláb megy be a munkahelyére. Ugyanakkor JézusRészletek
Jézus az Újszövetség és a kereszténység központi személyisége, a legnagyobb hatású vallási alakok egyike. hagyta magát megfeszíteni a kereszten, pedig az egyáltalán nem volt "praktikus", sőt botrányos volt. Ő volt az a punk, aki mezítláb ment oda, ahová csak cipőben illett belépni. Lehet cipőt húzni, hogy álruhás Mátyásként utat találjunk az emberekhez (így nem dobnak ki azonnal, gondolkodás nélkül), de fel lehet tekerni az erősítőt csutkára és bele lehet "vágni a pofájukba" az igazunkat. Néha ez is bejön.
Azt írod: "Ha képesek vagyunk elfogadni egy természeti csapást (és esetenként belehalni) (pl. vulkánkitörés, cunami, földrengés, tájfun, eső, köd, fakidőlés, napsütés), akkor miért nem vagyunk képesek elfogadni (és esetenként könnyedén belehalni) az ugyanolyan természeti csapásokba, mint a szerelem, féltékenység, önzőség, pénz, hatalom?" Azért, mert átlátjuk, hogy az ember nem vulkán, cunami, földrengés stb. Az ember ugyanis lehet jó! A cunami ostoba és nem képes szeretni, az ember viszont igen!! Szabad választása van, és nagyon tud nekünk fájni, ha széttárja a karját, és azt mondja: sajnos nem tehetek mást, szemétnek kell lennem. Egy szart! Nem kell annak lenni, ő az, aki szemét!
Film: nem a Kapcsolat című filmre gondolsz? Azt írod: "Végül a nőre szavaztak, ugyanis ő képviselte a többséget. Lássuk be, jó választás volt.". Ha arról van szó, hogy megmutassuk mi a mai ember, akkor valóban jónak tűnhet a választás, de engem elsősorban nem az érdekel, hogy mi a mai ember, hanem, hogy mivé válhatna, vagyis nem a tény, hanem a lehetőség.
Engem nem az érdekel, hogy mi az átlag, hanem az, hogy mi a lehetőség. Az emberek manapság BMW-re és úszómedencére hajtanak, miközben mindannyian Jézusok, és Einstein-ek egyszemélyben. Az utóbbi időkben HamvasRészletek
Író, filozófus, könyvtáros. életművének nagy részét egy szuszra elolvastam, és totál átrendezett bennem mindent.
...folyt.
HamvasRészletek
Író, filozófus, könyvtáros. szerint az emberiségnek volt egy olyan korszaka, amikor az ember elsősorban spirituális lény volt. Ez volt az Aranykor. Erről minden hagyománynak tudomása van. A mai világ ezzel szemben elsősorban az anyaggal van elfoglalva, mindent átalakítunk, mert elfelejtettük, hogy akár el is fogadhatnánk a világot olyannak, amilyen. Az indiánok tízezer évig jól elvoltak a bölényekkel és bár időnként megöltek egyet-egyet, nem irtották ki. Ha jól emlékszem, a Farkasokkal táncoló című film elején a főhős bölényvadász és megrendítőek a képek, amik a lenyúzott tetemekkel borított prérit mutatják. A hússal nem érte meg foglalkozni, az ott rohadt el. Ez az ember már nem látja jónak úgy a világot, ahogy kapta. A világ eredetileg Édenkert volt, de nem azért, mert volt légkondi, hanem azért, mert ha meleg volt, annak örültünk, ha hideg volt, annak. Az Édenkert nem kívül van, hanem a fejekben.
Azért említem az Aranykor emberét, mert az mindenkiben ma is ott él. A szíve mélyén mindenki egészen pontosan tudja, hogy nem kell dolgozni, nem kell kihasználni a hihetetlen akciót csak itt és most, nem kell eltűntetni az ősz hajszálakat, befizetni az adót, járdát építeni, országgyűlést választani, sőt élni sem. Paradox módon pont abba fogunk beledögleni, hogy túl akarunk élni.