Tudni a halálról

Induljunk ki abból, hogy az ember az első olyan faj a Földön, melynek egyedei tudnak a halálról. Én elfogadom az evolúció elméletét, vagyis azt, hogy a ma ismert élőlények több milliárd év alatt alakultak ki, és nincs igaza azoknak a kreacionista elképzeléseknek, melyek szerint a fajokat Isten egyenként teremtette pár ezer éve. Bár az alább kifejtendő gondolatokat ez lényegében nem érinti.

Azt hiszem ez a törzsfejlődés fontos mérföldköve. Az élőlények az ember megjelenéséig paradicsomi boldogságban élhettek, még a haldoklás pillanatait is ugyanúgy élték meg, mint addigi életük összes pillanatát, kételyek, ítéletek nélkül, ösztönösen (ez nem gépiességet jelent), érzéseiktől sodortatva, azokra száz százalékban igent mondva. Az élet pontosan ott ért véget, ahol beállt a halál, tehát a halál sosem szivárgott át az életbe. Azt hiszem, az ember volt az első olyan lény, valamelyik ősünk, amelyik, miközben haldokló fajtársa mellett térdelt, ráébredt, hogy pontosan ez fog vele is megtörténni. Pontosabban először feltehetően nem is magára, hanem egy másik fajtársára nézve vonta le ezt a következtetést (eddig talán még az állatok is eljutottak), hiszen a Te korábban születhetett meg, mint az Én. Talán pont egy ilyen pillanatban született meg ez az Én. Valószínüleg ez még a beszéd kialakulása előtt történt, hiszen az élmény, az érzés, a kép, a gondolat születik először és aztán jön a szó, tehát az élményt szavakkal megosztani, a dolgot megbeszélni még nem lehetett. De megint belebonyolódom a részletekbe...

Mit kezdhetett ősünk ezzel az új információval? Jó közelítéssel mi is átérezhetjük azt, amit ő, amikor életünkben először jelen lehetünk egy másik ember halálának pillanatában. Fontos élmény, sőt, talán a legfontosabb. Erről nincs mit mondani, ugyanakkor ez az egyetlen élmény manapság, amiről volna értelme bármit mondani. Miért? Mert az összes többi, amiről fecsegünk, arra szolgál, hogy ezt elfedjük. Körülvesszük magunkat élménnyel, zsibvásárral, zenekarral, mű világokat találunk ki, politikát, problémákat, amiket meg kell oldani, szenzációt, amiről nem lehet lemaradni, csak azért, hogy eltereljük erről a figyelmet. Már az öregedés is ciki, menekülünk a bióba, az arckrémbe, a fogyásba, a halál meg szinte botrány, amit a valóságban nem láthatnak a gyerekek, a TV-ben viszont "orrba-szájba", hadd szokják közönnyé, mire megtapasztalják. De megint mellébeszélek.

Szóval ott tartunk, hogy ősünk ráébred, ő is meg fog halni. Mit tesz? Felismeri azt, ami túléli őt, túléli az egyedet, megszületik a Mi. Látja, hogy a gyerek ugyanaz, ami ő volt valaha, a haldokló is ugyanő, aki lesz valaha, tehát van itt valami, ami több, mint ő, ugyanakkor ehhez ő maga is kell, hisz ez a "több mint ő" most épp benne nyilvánul meg. Vagyis nélküle meghal, nélküle nincs, ugyanakkor felette áll, rajta keresztül csak megnyilvánul, de nem azonos vele. Mi az azonos az atyákban, bennünk és a fiakban? Érzem, tapasztalom, hogy én más vagyok, mint atyám, és más vagyok, mint a fiam, ugyanakkor érzem azt, ami bennünk közös. Mi az? Atyám is, én is és a fiam is emberek vagyunk. Ha ezek az emberek már beszélni is tudnak, a halálról való tudást képesek egymással megosztani, vagyis a Mi-vel együtt megszületik a szó, a továbbadható tudás és a nagy kérdés, hogy Mi mit is kezdjünk ezzel a tudással. Ez a tudás lényegében azt hordozza, hogy épp most Te vagy az, akiben ez a Mi megtestesül, aki továbbadod az atyák generációinak ezreiben megőrzött tapasztalatokat, vagyis annak ellenére, hogy a halálban felismerted az Én-t, ezen rögtön túl is kell lépned, hiszen van valami fontosabb, mint Te (vagyis az éppen most egzisztáló Én) és ez nem más, mint a Mi.

És nem kell sok, hogy átlásd, minden élő lény halandó, vagyis Te (aki épp most hordozza az Én-t), nem csak magadért és atyáidért, hanem minden élő lényért kell, hogy élj, kell, hogy minden, már eltávozott élő emlékét ápold és minden tettedet az elmúlt és az elkövetkezendő élő lényekre tekintettel léve tedd meg. Ha nem hiszel az ezoterikus tanításoknak, ha megrögzött materialista vagy (mint én is, bár már nem olyan hangerővel), akkor is érezned kell, hogy az életed végső értelme, célja nem lehetsz te magad. A folytonos változásban van valami állandó és az élet értelmét nem csak a jelen, vagy az eljövendő boldog élet adja, hanem a múlt, ami azért volt, hogy itt, a jelenben te azt ismét megéld és egy kicsit még hozzátéve add tovább az utódoknak. Minden tettedet az kellene, hogy irányítsa, hogy hozzátégy valamit a Nagy Egészhez, a földi paradicsom újjászületéséhez, az egész világ üdvéhez. Önzésnek, hazudozásnak, kicsinyes haszonlesésnek itt helye nincs és nem is lehet. Próbáld csak ki! Ha egyszer-egyszer megpróbálsz túllépni az önzéseden, a földigiliszta-létenRészletek
A ma embere kísértetiesen hasonlít a földigilisztára. Ezzel az apró lénnyel nincs semmi baj, hiszen általa virulnak a kertek, ő az, aki a hulladékból életet, a kőből aranyat csinál. A helyén van és kihozza magából a legtöbbet. Csak túlzottan hasonlítunk rá! , akkor belekóstolhatsz a valódi sebezhetetlenségbe, amit a kereszténység öröklétnek, üdvnek nevez, az igazi életbe, ami túl van a mindenáron való megmaradás, túlélés görcsén, a holnapért való teperésen és kaput nyit az Én-en túli létbe. Ha te ma csak magadért élsz, akkor vagy nem lesz senki, aki holnap élne, vagy, ha lesz is, ő is csak magával fog törődni és ugyanúgy nem ér soha célt, mint most te. Az Én-re alapozott cél ugyanis elérhetetlen, hiszen ha csak milliárd Én létezik és a Mi elhal, akkor a milliárd Én között dúló harc mindent elpusztít, ugyanakkor ez a harc eleve kudarcra van ítélve, hiszen az Én mindig halandó, a Mi viszont örök. A Paradicsom dög unalmas, ha csak egy valaki él benne és mivel a Mi-be a fák, a virágok, a giliszták és a madarak is beletartoznak, az egyéni paradicsom egyben sivatag is lenne. A Paradicsom csak mindezen élő lények közös Paradicsoma lehet és a reménytelenül Én-ekre szakadt emberiségen kívül minden más lény ma is készen áll a Paradicsom építésében való részvételre.

Az állatok számára csak az élet létezik, az ember viszont, miután felismerte saját (az egyed) múlandóságát, kénytelen felismerni azt, ami az egyedi életen túl örök, hisz különben az egésznek semmi értelme. Az most tök mellékes, hogy ez a bizonyos örök (Isten) ténylegesen létezik-e, vagy nem. Az egyed halálának tudatosítása folytán megszületett és kész, ugyanakkor ettől a pillanattól fogva visszamenőleg is mindörökké létezett és a jövőben is mindig létezni fog. Ha kipróbálod a világba vetett, múlandó Én és az egész emberiséget felölelő örök Isten (Mi) szellemében látni a világot, észre fogod venni, hogy az utóbbi sokkal valóságosabb. Nem azért, mert vigasztaló! Mióta a beszéd létezik, vagyis megszületett a továbbadható, vagyis egyedeken túl is létező információ, azóta az egyénnél sokkal fontosabbá vált a közösség. Jó és rossz már nem lehet egyéni érdek kérdése, minden személyes gondolat, probléma és tett mindörökre közüggyé vált, minden valaha megtörtént esemény velem történt és minden velem megtörtént esemény mindenkivel történt, történik és fog történni. Bármely jobbító szándékú megoldási javaslat (környezetvédelem, egészségbiztosítás, vallás) nem érhet célt, ha nem az Én tagadását hangsúlyozza első lépésként a Mi-vel szemben, az összes élő és élettelen forma Istennel alkotott egységét értve ez alatt a bizonyos "Mi" alatt. Ma, a hatmilliárd önmaga túléléséért kétségbeesetten lihegő Én-re széthullott Mi korában még mindig nyitva áll a kapu, amin át lehet lépni az öröklétbe, ha előbb nem, hát az Én halálának pillanatában, kényszerből, vagy még előtte, a halált önmagunkban tudatosítva, önként. Akik azonban az Én öröklétében hisznek, tévednek. Az öröklét és az üdv nem az Ént várja, ha megfelel a vallás előírásainak, vagy ami ugyanaz: megveszi a búcsúcédulát, vagy ami ismét ugyanaz: leszokik a dohányzásról és biozöldségeken él és eleget mozog. Az öröklét és üdv pont ennek ellenkezője, az Én elengedése. Az keresgél jó irányba, aki még életében megéli az Én-je halálát. Sokféle módja van ennek: szeretni feltétel nélkül, adni ellenszolgáltatás nélkül, de ugyanez az önpusztítók és szenvedélybetegek lázadása is. Azt azonban érdemes figyelembe venni, hogy minden önfeláldozás mögött meglapulhat egy kis rész az önmaga túlélésért, vagy ami ugyanaz: az önmaga üdvéért nyüszítő Én-ből, valamint azt, hogy az önfeláldozás nem igazi Én-feláldozás, ha kényszerből, parancsra és nem szabad akarattal történik.

Ha tehát nem találod a helyed a mai siker- és versenyorientált, vagyis Én-központú világban, keresd igazi önmagadat az Én-en túl, kövesd TollétRészletek
Német származású, jelenleg Kanadában élő spirituális tanító. a Most-ba, vagy idősebb rokonaidat a halálba.