Utazás a Holdba
Mindannyian ismerjük azt a filmes trükköt, amely egy jelenet nézőpontját a megszokott közeliről egy hirtelen, hátrálónak tűnő, gyors mozgással meglepően távolivá változtatja. A trükk meglehetősen pontos érzéki élményhez juttatja a nézőt azzal kapcsolatban, hogy a dolgok végtelen tágasságú kontextusban értelmezve mutatják meg valódi természetüket. A mindennapokban általában túl közelről, az énünk hatótávolságán belülről nézzük a dolgokat.
Emlékszünk még a gyufás feladványra? Hat darab gyufaszál segítségével hozzunk létre négy darab egyenlő oldalú háromszöget. Próbáljuk így, próbáljuk úgy, sehogy sem megy. Még akkor sem, ha olyan egyenlő oldalú háromszögekkel próbálkozunk, amelyeknek nem gyufahossznyi az oldala. A megoldás a következő: készítsünk egy háromszöget három szál gyufából, majd ennek a háromszögnek minden sarkába állítsunk egy-egy további gyufát (ezzel el is fogyott a hat gyufa) függőlegesen és ezek felső végeit döntsük egymásnak egy közös pontba. Így egy egyenlő oldalú háromszög alapú gúla keletkezik, melynek négy oldallapja van és hat éle.
Mi ebből a tanulság? Első nekifutásra hajlamosak vagyunk az asztallap síkjában gondolkodni (a feladat leírásába valahogy beleérezzük, hogy síkban kell gondolkodni) és ebben a rendszerben nincs megoldás. Csak akkor találjuk azt meg, ha kilépünk az előfeltételezésből (elsősorban fel kell ismernünk ezt a feltételezést) és figyelembe vesszük az asztal síkjára merőleges harmadik dimenziót is, vagyis, ha a filmes trükkhöz hasonlóan kitágítjuk a modellt, távolabb helyezzük a nézőpontot. A gyufás feladványban csak "egy fokkal" lépünk hátra, de természetesen a hátráló kameramozgás irányának dimenziója végtelen. Ezen a végtelen skálán van egy nehezen átléphető zóna, az énünké. Keveseknek sikerül és csak kivételes pillanatokban az énjük zónáján túllépve hátrálni, vagyis önérdektől mentesen megvizsgálni egy-egy helyzetet. A mindennapi életben elég volna naponta egyszer-kétszer elrepülni nézőpontunkkal a Holdra, hogy megrendüljön az addig sziklaszilárdnak hitt világnézetünk.
Hozzászólások
Rémisztő a valóság!
Vajon miért menekülnek el az emberek a valóság elől?
Néhány példa:
- berúgnak
- tréfálkoznak
- hazudoznak
- kábítószereznek
- szerepeket játszanak, mondjuk „én vagyok a hajóskapitány”…
- filmeket néznek
- tagadnak
- álszemérmesek
- nem akarnak megsérteni
- kidumálnak
- pletykálnak
- ábrándoznak
- vallást gyakorolnak
- filozofálnak
- majd lefeküdnek aludni, létrehozva a valóság teljes kikapcsolását….
(Ja, és a fentieket egyes emberek, nagy élvezettel is teszik!)
Vagyis a tiszta valóság, rendkívül megterhelő az ember számára, éppen ezért nem akarjuk
magunkat felülről nézni! Valóban a saját zóna átlépése a legnehezebb. Biztosan sok olyan személyt ismertek, akik nem szeretik, ha lefényképezik őket, vagy nem szeretik a nagy felületű tükröket, ahol „megláthatják” magukat.
Hogy, miért van így? Bizonyára sok lehetőség van megmagyarázni.
És hogy meg fog e változni, nem tudom?
Segítsetek! Mért kell vaknak lenni!
Mit hiszünk valóságnak?
Azt nem tudom, hogy miért kell vaknak lenni, de annyit már tapasztaltam, hogy az emberek (köztük én magam is) nemhogy a valósággal, de az örökölt ideákkal sem tudnak szembenézni. Hányan szenvednek pédául attól, hogy nem merik bevallani maguknak azt, hogy ők lusták. Pedig a lustaság egy készen kapott értékítélet, vagyis nem objektív (vagyis tiszta) valóság, hanem csupán mások véleménye. Biológiai értelemben a valóság az, hogy életben kell maradni, és nem árt pluszban szaporodni sem. De tényleg csak ennyi az emberi élet? Mi számít valóságnak (az emberrel kapcsolatban), amivel szembe kéne néznünk (de nem merünk)?
Tényszerűségek
(kezdetnek) Nem olyan mély átfedésekre gondoltam, hanem egyszerű, napi jelenségekre!
Pontosabban arra, a magatartásra, amikor ELKENDŐZIK az emberek, a
Tényeket, mint pl. a kopaszodó férfi, ahelyett, hogy megtanulná, vállalni helyzetét,
inkább ráfésüli a maradék haját a hiányzó foltra, tehát úgy tesz, mintha a probléma nem létezne, nem Lenne VALÓS!
Ez a „megoldás”, jobban életben tartja az illető személy problémáját, egész életére nézve!
A másik példa, (amire főleg gondolok) amikor valaki észre sem veszi, hogy kopaszodik,
Úgy látja magát, hogy ŐŐŐ nem! Vagyis ennyire képes torzítani a „valóságot”
Valaki dohányzik, és erős meggyőződése, hogy az Ő egészségének nem árt meg!
Végtelen ilyen példa zajlik a szemünk előtt, amikor a valótlanságot választjuk.
Úgy gondolom, hogy ez a be rögzöttség rontja az életminőségünket.
Megfigyelésem szerint, sokak élete, egy ilyen semmiségen akad el. A kezdetben szőnyeg alá söpört, csekélynek tűnő probléma, annyira gyökeret ereszt, hogy tönkreteszi tehetséges emberek sorsát!
Mit gondoltok a jelenség okaként?
"aki önmagát legyőzi, hős"
Vannak emberek, akik nehezebben alkalmazkodnak a változásokhoz, és nehezebben fogadják el az élet adta új helyzeteket.
Minden változáshoz tudni kell idomulni, ehhez sajnos néhányan gyengék vagyunk.
Egy személyes ismerősöm nagyon kemény dohányos volt, aki napi egy- másfél doboz cigarettát is elszívott éveken keresztül, az erősebb fajtából. Reggelente köhögött és fulladt. Volt kifogása. Mégpedig az, hogy ő nagyon szeret dohányozni. Szereti a cigaretta rituáléját, akárcsak a kávé ivás rituáléját. Aztán egyszer megfogadta, hogy leszokik róla. Nagyon kemény küzdelemmel, de már majdnem két éve nem dohányzik. Helyette inkább aktívan sportolni kezdett. Bevallom, nagyra tarom őt, hogy képes volt legyőzni függőségét.
Szóval azt gondolom, hogy mindez agymunka. Minden fejben dől el. Hogy szembesülsz vele, elfogadod a helyzetedet (a torz valóságot), megtanulsz-e vele együtt élni és/vagy elég bátor és kitartó vagy ahhoz, hogy változtass rajta. (Sokan már az első lépésre sem képesek (szembesülés))
Ha igen, akkor megnyerted a csatát, és akkor képes vagy bármit megoldani, vagy leküzdeni, ami akadályozza, hogy jól érezd magad.
Aki nem képes ezekre a felismerésekre, az a vesztébe rohan, s ez ellen nem sokat tehetünk…
Pincér! Egy sört!
[Új hagyományt szeretnék teremteni! MIvel ez mégiscsak egy kocsma, ha eztán vitatkozni szeretnénk valakivel, rendeljünk egy sört és üljünk át az asztalához:)]
Ráadásul én még rá is gyújtok, mert dohányzom. Persze nem ezért vitatkozom (bár ki tudja, lehet, hogy ezért, csak nem tudok róla)
Szóval!
"Vannak emberek, akik nehezebben alkalmazkodnak a változásokhoz, és nehezebben fogadják el az élet adta új helyzeteket. Minden változáshoz tudni kell idomulni, ..." Szerintem nem kell minden új helyzetet elfogadni, még akkor sem, ha nincs mit tenni ellene. Egy példa: amikor megjelentek az erdőben a crossmotorosok és a quadosok, fel voltam háborodva és ma is tajtékzom, ha látom őket. Tudom, hogy mindenki azt csinál, amit akar és azt is tudom, hogy csak a saját napomat rontom el, ha ezen háborgok, de egyre inkább látom azt is, hogy aki ilyet tesz, az élet lényegét érti félre. Vagyis nem hőbörgök az önkormányzatnál, hogy tiltsák ezt be (ez jelentené azt, hogy teszek valamit a dolog ellen), mert az nem ér semmit, de az sem járható út, hogy mindenkihez egyenként odamegyek, hogy változtassa meg a gondolkodását a kerekek alól kifröcskölő mocsári gólyahírrel kapcsolatban, ugyanis nem kényszeríthetek senkit önmaga megváltoztatására. Annyit tehetek, hogy megpróbálom felhívni a környezetemben élők figyelmét az élőlények jogaira. Nem erőszakosan, mert akkor csak elkönyvelnek idiótaként és nem érek el semmit, hanem sunyiban, türelmesen, trükkösen. Mint egy politikus.
A Te példádban a dohányos önmagát győzte le és ez rendben is van, de mi van akkor, ha másokat kell "legyőzni" (nem önmagunkat) és nem azért, mert minket zavarnak, hanem azért, mert az összes többi embert, vagy egyéb lényeket. És itt jön a képbe a másik (fél)mondatod, amivel vitatkoznék: "...akkor képes vagy bármit megoldani, vagy leküzdeni, ami akadályozza, hogy jól érezd magad." Nem értek egyet azzal, hogy az önmagam jól érzése az elérhető maximum. Ha nem lenne a mondat végén az az "ami akadályozza, hogy jól érezd magad." záradék, egyet is értenék.
És még ez: "Aki nem képes ezekre a felismerésekre, az a vesztébe rohan, s ez ellen nem sokat tehetünk…" Szerintem nem egyértelmű, hogy aki nem győzi le önmagát, az a vesztébe rohan, pontosabban az, hogy valaki a vesztébe rohan, az egyértelműen elvetendő, rossz dolog. Janis Joplint értékesebb embernek tartom, mint Schobert Norbit. Előbbi korán belehalt a piálásba, de a zenéjében van valami nyugtalanító, ami pont ellentéte az utóbbinak, aki azt hirdeti, hogy a testi kondíció a legfőbb cél. Petőfinek még elhittük, hogy van annál több, mint "ágyban párnák közt halni meg", de a mai kor nyugtalan önpusztítóinak már nem hiszünk, pedig van köztük olyan, aki olyasmitől szenved, ami nem csak rá tartozik. Igaz, hogy a költő olyasmiért halt meg korán, amiért talán mi is meghalnánk (a szabadságért), de gondoljunk arra, hogy talán Kurt Cobain is a szabadságért halt meg (bár egy másfajta szabadságért). Az igazi romantikusok mindig azt üzenték, hogy van, ami fontosabb a testi egészségnél, a pragmatikusok pedig azt, hogy ez hülyeség. Én a romantikusokkal szimpatizálok.