A halálról

"Halál". Csúnya, veszélyes és (hogy is mondjam) illetlen szó. De létezik, sőt ez az egyetlen dolog, ami biztos (legalábbis a fizikai test halála).

Ahogy Varga ImreRészletek
Légzésterapeuta, jóga oktató. Honlap: háromvilág.hu mondta, Európában nincs beavatás, csak a halálközeli élmény, vagy súlyos betegség. Akit ezek valamelyike megperzselt, máshogy kezdik látni a világot.

A halálról mindenki tud, mégis, mintha mindenki ezen tudás figyelembe vétele nélkül élne. Csak egy-két olyan beavatott (a halált ilyen-olyan formában megtapasztaló) mászkál közöttünk, aki minden percben tudatában van annak, hogy ideiglenesen tartózkodik itt. Hol vannak az életüket bármely percben feláldozni kész hősök? Hol vannak az önmagukat nem kímélő igazi aszkéták? Hol van valódi önfeláldozás? Sehol.

Van viszont szépségipar, egészségbiztosítás, előtakarékosság, nyugdíj. Pontos statisztikákat nem ismerek, de állítom, hogy az úgynevezett "nyugati" országok költségvetésük nagy részét a fentebb felsorolt túlélőtechnikákra költik. A kulcsszó a "túlélés", "élés"-ről annál kevésbé esik szó. Élmények persze vannak, de ennek kevés köze van a valódi élethez.

Sok törzsi kultúrában létezik felnőtté avatás, ezek (legalábbis eredeti formájukban) gyakran járnak a beavatott számára testi, vagy lelki fájdalommal, melyek valószínűleg a test halandóságát hivatottak tudatosítani. Valahol ennek a beavatásnak lehet a következménye, hogy például egy indián népcsoport élettere valahol az őserdő mélyén európai szemmel nézve ideiglenesnek, összetákoltnak tűnik. Mintha nem örök időkre kívánnának berendezkedni. Persze biztosan a technológia hiánya is közrejátszik, bár én pont fordítva érzem: azért nincs technológiai fejlettség, mert nincs szándék hosszú távra berendezkedni. Tudunk persze az inkákról, a majákról, létezett egy görög, vagy egy római birodalom, ezek messzemenőkig kihasználták a kor technikáját és hatalmas, az időnek ellenálló épületeket emeltek, de szerintem ez nem annak a következménye, hogy léteztek a megfelelő technológiák, hanem azért keresték a megfelelő technológiákat, hogy szembe menjenek a halállal. A vallás is ezt szolgálta. Vallás és építészet egymással karöltve volt hivatott legyőzni a halált. Eleinte persze csak a kiválasztott kevesek, például a fáraó számára volt adott a lehetőség, főleg azért, mert ő rendelkezett elegendő, a kezdetleges technológiát pótoló emberi erőforrás készlettel.

Ma már a kevesebb hatalommal rendelkezők számára is adott a lehetőség, nem piramisok épülnek egy embernek, hanem városok a "népnek". Fakunyhó helyett vasbeton felhőkarcoló, bátor öregedés, hősi halál helyett ráncfelvarrás, zsírleszívás és életbiztosítás. Az egész élet a test halála elleni küzdelem jegyében zajlik. A vallás ugyan kínál kibúvót, a lélek halhatatlanságát, azonban ez is valahol az egyed, az én örök megmaradását célozza. Valódi alternatívát szerintem az jelentene, ha életünk központjába a tudást, a szellemet helyeznénk, azt a tudást, amely egyéntől függetlenül is létezik, amelynek az egyes egyedek csupán hordozói és továbbadói. A jézusi szeretet, a relativitáselmélet, a jóga, vagy J. S. Bach zenéje ilyenek. Mindezek közösek abban, hogy az élet középpontjába az egyed önzése és élményei helyett egy egyedektől függetlenül létező valóságot helyeznek. Ha testemet és elmémet ezek szolgálatába állítva meghalok az érzéki élmények, az anyagi és hatalmi érdekek számára, akkor olyanná válok, mint a vízmolekulák, amelyek egyenként pótolhatók, de sokan együtt képesek egy hullámot, ezáltal egy önmagukon túl is létező tartalmat hordozni. Ez a tartalom már lehet örök és elválaszthatatlan tőlem, aki a hordozom, sőt akár teremthetem is.