A mániá(k)ról

Azt mondják az okosok, hogy a cápa nem tudja áthajtani a vizet a kopoltyúján. A csontos halak, mint a ponty, vagy a csuka tátogatnak a szájukkal, hogy oxigéndús vizet áramoltassanak át a kopoltyúikon, hasonlóan ahhoz, ahogy mi vesszük a levegőt. A cápa viszont az ősibb porcos halak közé tartozik és nem képes mozgatni a vizet, ő maga mozog benne. Folyton úsznia kell, hogy meg ne fulladjon.

Így képzelem el az emberi agyat is. Folyton gondolnia kell valamire, pontosabban folyton kreatívnak kell lennie, hogy meg ne ölje az unalom. Ha erre valamilyen oknál fogva nincs lehetősége, akkor elkezd "darálni". Hogy ez mit jelent? Valami olyasmit, amit Hamvas BélaRészletek
Író, filozófus, könyvtáros. mániának nevezett. Abszurd és örökké ismétlődő pótcselekvés, makacs ellenszegülés a valóságnak. Mindenki látja, csak az nem, aki teszi.

Hogyan fordulhat elő, hogy az agynak nincs lehetősége a természetének megfelelően kibontakozni és íly módon saját mókuskerekében verklizik? Jártunkban-keltünkben gyakran tapasztalhatunk olyan, gyemeki viselkedésre adott szülői reakciókkal, amelyek lerombolva a kreativitást, hasonló tüneteket okoznak. A gyerek egy átfocizott nap után belép az ajtón és anyuka ezzel fogadja:

Hogy néz ki a nadrágod, te büdös kölyök?!

Tanulság: a gyerek nem tudja megosztani azt az élményt, amit a játék izgalma révén átélt. Ügyes becsúszó szerelés, pontos passz, a futás öröme mind egy pillanat alatt a szemétbe kerül. Anyuka rosszabb esetben teljesen meg van győződve arról, hogy a gyerek csakis az ő bosszantására fűfoltozta össze a nadrágját, jobb esetben elnézi az ilyesfajta gyerekes viselkedést, de igen ritkán sikerül ráhangolódnia a gyerek valódi érzéseire. Mintha két világban élnének. És most nem a nevelés hibáit szeretném ostorozni, hanem azt a tragikus tényt, hogy a gyerekben elhal a saját belső késztetéseivel és így a kreativitásával fenntartott jó viszony. Ha egy gyerek visít, rászólnak, ha sír, azt mondják:

Ne sírj!

A fűfoltos nadrággal kapcsolatban nem az a legfőbb probléma, hogy anyuka szóvá teszi azt, hogy nem jön ki az a folt a nacóból, hanem az, hogy ennyi és nem több, amit a gyerek élményeiből észlel. És ha a legfőbb tekintély, a szülő számára az egész napos kaland "csak" egy fűfoltos nadrág, akkor a gyerek azzal kell, hogy szembesüljön, hogy ezekkel a remek kalandokkal együtt járó megannyi élmény nem számít, hülyeség, vállalhatatlan, sőt egyszerűen nem is létezik. Pedig ő ezt mind átélte, de nem tudja megosztani, pedig képes volna rá, de később még ezt a képességet is elveszíti, hiszen sosem használhatja. Az egész verbális kultúrája csökevényes marad a belső élmények megfogalmazásával kapcsolatban. Ezen a téren lesz egy fehér folt. Eszébe sem fog jutni, hogy ilyen dolgokról beszélni lehet, vagy komolyan lehet venni, sőt, hogy egyáltalán érezni lehet azokat. Ez esetben viszont ezek az igen erős belső késztetések és érzések verbalitás és kultúra híján a tudatalattiba süllyednek és kontrollálatlanul, abszurd mániákká alakulva törnek ismét a felszínre. Az energiájuk létezik, csak nincsenek tudatos módon megformálva.
Körömrágás, szexuális zavarok, dohányzás, alkohol, drogok, fóbiák és a többi kal. Az a hatalmas energia, amelyet a hasonló tevékenységekre fordítunk, hegyeket volna képes megmozgatni, de mi ezt az energiát nem tudjuk a tudat medrébe terelni, egyszerűen azért, mert nincsenek rájuk szavaink. Ha a szüleink számára nem léteztek ezek a jelenségek, akkor számunkra sem léteznek, legalábbis a tudatos énünk számára nem, de az energiájuk dolgozik, mert dolgoznia kell és jön a "darálás".

De lehet, hogy rossz volt a cápás analógiám és ezek az energiák csak addig darálják a semmit (valódi tettek helyett pótcselekvés), amíg el nem érik a céljukat és tudatossá nem válnak. Vagyis az agy nem cápa, amelyiknek folyton úsznia kell, hanem kalitkába zárt, vergődő madár, aki, ha kiengedjük, nem repül ki a világból, csak az első fáig, melynek felül a csúcsára és énekelni kezd. Mert nem maga a repülés vonzza azt a madarat, nem elvágyik, csak az igazi helyére vágyik. Mert visítani jó, játszani jó, sírni jó és (valljuk be) ki a fenét érdekel a szíve mélyén, hogy foltos az a nadrág.