Egy parasztházról
Jártam egy Balaton-felvidéki parasztházban. Kőből épült, a vakolat göröngyös, az ajtók és ablakok kicsik. Mikor kiléptünk, a társam szánakozva ezt mondta: "Azon gondolkodtam, hogy lehet így élni?" Én is pont ezen gondolkodtam, csak épp mélységes tisztelettel.
Ugyanis a ház nagyon szegényes volt. A tulajdonos (egy öreg bácsi) évtizedek óta nem engedte bevezetni a gázt és a vizet. Vízért inkább a kerti csaphoz járt ki. Fürdőszoba nem volt, WC sem, csak a házon kívül egy pottyantós. A bútorok szánalmasak, ősrégiek, minden egy kicsit buherált, ezerszer javítgatott. Mai szemmel nézve egy nyomortanya volt az egész, úgy is lehetne mondani: igénytelen.
Tamburás jutott eszembe a Hattyúdal című filmből. A haladásnak makacsul ellenálló lúzerről eddig sohasem tudtam eldönteni, hogy megérdemli-e a feltétlen szimpátiát. Miért nem ébred fel, miért nem változik a korral, miért olyan igénytelen, miért fafejű? Mostanában már kezdem megérteni, mi az, ami nem kellet se Tamburásnak, se a dunántúli ház öreg bácsijának. Nem a változással volt nekik bajuk, hanem a változás miértjével. A XX. században (pontosabban a II. világháború óta) szinte minden változás a kényelmet szolgálja. Gépek váltják fel az embert, mert dolgozni kényelmetlen, ugyanakkor naphosszat a TV előtt ülünk, mert az unalom is kényelmetlen.
- Papa, miért vakoskodik a gyertya mellett? Nézze, nálunk már van villany, csak át kell billenteni ezt a kapcsolót és ragyog minden! Csak el kell tekerni ezt a csapot és folyik a víz, ha emezt tekeri el, akkor van meleg víz is. Hát nem ezerszer kényelmesebb?
- De.
Mi mást lehet ezekre mondani? Különösen akkor, ha meg sem hallgatnak, hanem eleve igénytelennek, vagy egyszerűen hülyének titulálnak. Mit lehet mondani arról, hogy nem lehet megélni a sorsot, mert a fiatalok szerint az ma már kényelmetlen? Nem lehet érezni a veríték szagát, mert dolgozni butaság és egyébként is van dezodor, nincs már szarszag, mert rögtön leviszi a víz a cuccot, nincs fájdalom, mert gyorsan be lehet kapni valami gyógyszert, megöregedni, pláne meghalni pedig kifejezetten ciki. Minden problémára van már megoldás, sőt, lassan azon vagyunk felháborodva, hogy néha van pofájuk felbukkanni új problémáknak.
Persze, megértem én, hogy e-mailt írni egyszerűbb, mint levelet (bár ez nem is olyan egyértelmű, sokaknak az utóbbi az egyszerűbb), autóval gyorsabb közlekedni, mint gyalog, de ugyanakkor azt is megértem, hogy valakinek úgy jó az élete, ahogy van és nem érzi szükségét annak, hogy egyszerűsítse a dolgokat. Egyrészt sokszor kiderül, hogy az első pillantásra egyszerűbbnek tűnő megoldás később több nyűggel jár, mint a hagyományos, másrészt, még ha valóban egyszerűsíti is az életet, előrevetíti egy súlytalanná váló élet rémét. Azt értem ez alatt, hogy az élet egyre inkább könnyű, ugyanakkor egyre lényegtelenebb is. Ahogy fentebb írtam, elvész a sors, a valósággal, a földdel fennálló kapcsolat, ehelyett marad a távkapcsoló, a virtuális világ, a pozíció, a másoktól való függés. Nem vagyok már kompetens
Kompetesnek lenni annyit jelent, hogy urai vagyunk az életünknek. Néhány példa, amikor ez nem áll fenn: elromlik a tévé, az autó, nincs villany, az oroszok elzárták a gázcsapot, stb. Ezen problémák legtöbbjének megoldásához már nem értünk, segítségre van szükségünk. Gyanúm szerint a modern kor sok úgynevezett lelki betegsége ennek az alig észlelhető, ugyanakkor mindig jelen lévő kiszolgáltatottságérzésnek tudható be.
a saját életemmel kapcsolatban, nem értek egy csomó mindenhez, amit minden nap használok. Ha elromlik az autóm, vagy a TV-m, szerelőt kell hívnom. Minél szabadabb szeretnék lenni, annál inkább függővé válok.
Hozzászólások
Van igazság abban, amit
Van igazság abban, amit írsz.
Gyertyával világítok este, azt hazudom, hogy meghittebb, hangulatosabb, pedig csak az áramfogyasztást akarom csökkenteni. A levelezést e-mail-en bonyolítom. Nem kell postára mennem, egyszerűbb, nem használok papírt. Azért ez környezetkímélő megoldás, nem? Viszonylag.
A másoktól való emberi függés, mindig fennállt, merthogy az ember, társas lény. Az a környezet a meghatározó, amelyben szocializálódott. Az értékek, értékrendek, írott és íratlan szabályok betartása, betartatása, mind függőségünk igazolása. De nem ebben látom a gondot, hanem abban, hogy a kialakított értékek, értékrendek nem egyformán vonatoznak mindenkire. A normák pedig különbséget tesznek ember és ember között. Több jár egyeseknek, míg mások éljenek, ahogy tudnak, gondoskodjanak magukról. Végtelen cinizmusként értékelem ezt a helyzetet és elfogadhatatlannak tartom.
Számomra az autó nem luxus, nem is presztízs, a szabad-helyváltoztatás eszköze, másnak munkaeszköz. Persze, attól még az autó, autó marad. De, most felértékelődik a léte, mert megszűnnek vasútvonalak, a közösségi közlekedések és ezzel együtt települések kerülnek ki a vérkeringésből, megszűnik számukra a külvilág. Ezek az emberek, vajon tudják majd irányítani életüket, képesek lesznek-e rá? Eszközök, lehetőségek nélkül. Meg kell találni az ésszerűség határait, divatos szóhasználattal élve: teret kell engedni a fenntartható fejlődésnek, mert ennek hiányában sehova sem jutunk.
A függésről
Sajnos a pontos forrásra már nem emlékszem (talán a Mesterkurzus sorozat Gyors élet, lassú halál c. részében), de F. Várkonyi Zsuzsa hoz fel egy érzékletes példát a függéssel kapcsolatban. Azt mondja, nézzük meg, mekkora távolságra lehetett eljutni valaha és most 8 óra alatt. Gyalog 20-30 kilométerre és nem volt szükség semmire, még élelemre sem. Erre képes egy ember másoktól teljesen függetlenül. Lóval már messzebb jut, de már szüksége van például lószerszámokra, amiket nem feltétlenül maga készít és persze lóra, ami elég sok vizet iszik, tehát valamelyest erőforrásigényesebb. Aztán ott van a vasút, vagy az autó, aminek használatához komoly mérnöki munkára és sínekre, autóutakra van szükség. Igaz, hogy több száz kilométert meg lehet tenni 8 óra alatt, de jelentősen nő a függőség is, a repülőgépről már nem is beszélve.
Annyiban igazad van, hogy emberek közti függés mindig is volt, de nem volt ilyen felfokozott és főleg nem volt ilyen arctalan. A személyes kapcsolatok rendszere bőven elég volt. Ma észre sem vesszük, hogy szorongunk és főleg nem is látjuk az okát. Az egyik ok az igen súlyos függőség. Nem az embert látom, hanem a rendőrt, az orvost (és ráadásul ő sem ember már, legfeljebb otthon, a család körében, velem szemben rendőrnek, orvosnak érzi magát), nincs kontrollom az életem felett, nem vagyok a magam ura, nem vagyok szabad és a kapcsolatok sem két autonóm ember között alakulnak, azok sem szabadok, nem valódiak. Én ezt nagyon súlyos problémának látom annak ellenére, hogy mindenki tök természetesnek tartja. Pedig nagyon nem az.
Ma az a természetes, hogy az utcán összeeső emberhez jó esetben mentőt hívnak, rossz esetben legyintenek és továbbmennek azt gondolva, hogy majd csak összeszedi valaki. Valaki más, mint valami szemetet. Nem jajongani akarok, hogy "hú de tragikus", ez teljesen természetes módon alakult így, mert a személyesség, a kompetencia helyét átveszi a szakértő és a rendszer, a kormány, a "majd csak valaki".
Pedig hihetetlen élményt szalasztunk el, amikor a szüleinket a kórházba dugjuk meghalni és másokkal temettetjük el.
A múlt kísért?
Apám mesélte, hogy naponta gyalog kellett mennie a munkahelyére, mert nem volt közlekedés (régen tömeg, most közösségi). Ez oda-vissza 20-25 km volt. Hát nem függött a menetrendtől ez biztos, nem kellett alkalmazkodnia a buszindulás időpontjához sem, mert az sem volt.
Bocsánat érte, de számomra "a személyes kapcsolatok rendszere", mint ilyen rendkivül rossz megvilágításban él emlékezetemben. Ugyanis ezzel a rendszerrel a régi világban nagyon jól lehetett élni, annak akinek volt ilyen. A személyes kapcsolatokkal volt áru, volt jó munkahely, esély, lehetőség, minden. Bőven elég volt a boldoguláshoz. Elképzelésem szerint ez most is működik. Valószínűsítem, hogy jó értelemben értetted eme kapcsolatokat, de a rosszabb jutott eszembe.
Nem a Te hibád!:) Az egyenruhást csak annyira tisztelem,amennyi tiszteletet kapok tőle. Volt ebből bonyodalmam igaz, a határon átküldtek az érkezési oldalra.Végül megegyeztünk, elhagyhattam az országot. Tisztelni, becsülni kéne egymást, ezen áll, vagy bukik minden.
Távolabbi múlt
Én azokról az időkről beszélek, amikor az ember nem járt munkahelyre, vagyis nem kellett naponta kilométereket gyalogolni és a személyes kapcsolatok rendszerében mindenkinek volt egy olyan fakk, amiből elég önérzetet meríthetett.
Vagyis:
A jelen a fontos
Az a társadalmi forma, amiről írsz, nem tünt el, létezik még Afrika, Brazilia területein.Azonban ezt a létet túlhaladtuk a fejlődés során. Nem gondolom, hogy ez lenne a baj forrása, inkább az, hogy nem úgy bántunk a természettel, ahogy kellett volna. Az ember megbecsülése megadható a jelen társadalmi formánkban is, ha akarjuk, ha képesek vagyunk rá. Ha elfogajuk egymást, nem fordulhat elő, olyan iszonyú szegénység és kirekesztettség, ami ma jellemzi Magyarországot. A pénz, akár akarjuk, akár nem, bizony meghatározza létünket, abból fizetjük a számlákat, hiteleket, élelmet, de abból kellene, hogy jusson sportra, pihenésre, de ez már csak a kiváltságosok előjoga. Nem inverz ez a folyamat, nem térhetünk vissza oda, ahonnan indultunk és ha már itt tartunk, ebben a helyzetben jelentkező problémát, gondot kell kezelni és megoldani.
Vitatkozom
Azt írod:
Mit jelent ez: "túlhaladni"? Én úgy érzem, technikai értelemben valóban túlhaladtuk, de szellemi értelemben nem! Modernebb eszközökkel érjük el ugyanazokat a célokat, nagyobb a hangerő, de a zene mondanivalója ugyanaz, sőt kevesebb.Én azt érteném azon, hogy valóban túlhaladtuk a korábbi fejlődési szinte(ke)t, hogy mi döntünk arról, hogy a például a pénz valóban meghatározza az életünket, vagyis nem
hanem: ha akarjuk, meghatározza, ha akarjuk, nem. Vagyis mi irányítjuk magunkat, nem a pénz minket! De a pénz kérdése csak egy találomra kiragadott példa. A lényeg az volna, hogy az életünket helyezzük a lehető legglobálisabb (=kozmikus) kontextusba és ehhez mérten alakítsuk lokális (=személyes) szinten.Ehhez is lenne hozzáfűzni valóm:
Miért? A számlák, hitelek, sport és pihenés voltak valaha mindenkinek a jogai? Ilyen úri huncutságok mindig is a kiváltságosoknak jutottak, nem?Amikor a múltról írok (vagy Ázsiáról, Afrikáról), akkor egy idealizált időről beszélek, de azt hiszem, akkor az ember sokkal inkább spirituális életet élt, mint ma, mert a mainál korlátoltabb technikai apparátus birtokában kénytelen volt tisztábban látni a valóságot. A "spirituális" szót nem a "babonás", "szellemlátó" stb. kifejezések helyett használom, hanem valódi szellemiséget értek alatta, olyan szemléletet, amelyik pontosabban látja az ember világban elfoglalt helyét. Én inkább ebben látnám a valóban fejlettebb szintet, mint a technikában. Az utóbbiba a gázfűtés is beletartozik! Egy utcai kéregető nálunk csak lúzer, vagy tragikus sorsú szerencsétlen, de Indiában senkit sem lep meg, ha kiderül, hogy az illető szellemi útkereső, vagy vándor jógi.
És ismét arról, hogy mihez mérjük a mai életszínvonalunkat: Az A komplexitásrólRészletek
Csíkszentmihályi MihályRészletek
A chicagoi egyetem magyar származású pszichológia professzora az A fejlődés útjaiRészletek
A nagy sikerű [forrás:Flow - Az áramlat] című könyv folytatása. című könyvében a következőképpen definiálja a komplexitást: [idézet:Komplexnek az erősen differenciált és integrált rendszert nevezzük.] Mi közünk lehet nekünk ehhez az egészhez? című esszében arról próbáltam értekezni, hogy mi az, ami kozmikus mértékben valóban értékes. Vagyis nem ötven éve, nem pár száz kilométerre innen, hanem több milliárd éve, fényévekre innen. Ilyen értelemben egy földigiliszta értékesebb lehet, mint egy város! Amikor veszek egy telket és betonalapot készítek az új házamnak, akkor milliószám pusztítom el a talajban lakó élőlényeket. Manapság ez evidensnek tűnik, pedig kérdéses, hogy több lesz-e ezáltal a világ, vagy kevesebb. Pont az ember az a lény, akinek nem a puszta életbenmaradás lenne a feladata, hanem az, hogy ennek az életnek legyen értelme! Hogy mi ez az értelem, még nem tudom, de az embernek (mivel a ma ismert legintelligensebb élőlény) túl kellene lépnie az állatokon (akik csak a túlélésükért küzdenek), de nem úgy, hogy mások (a többi élőlény) kárára túlél, hanem, hogy értelmet ad a puszta élésnek. És ehhez kozmikus léptékben kell gondolkodnunk.
És még erre is hadd reagáljak:
Valóban, csak nem mindegy, hogy mit is tekintünk adott esetben problémának. Vegyünk egy példát (persze tudom, hogy Te ennél sokkal súlyosabb problémákról beszélsz): manapság a tehetősebb kertvárosi rétegben elvárás az öntözött, makulátlanul zöld gyep, hiszen telik rá. A valóság azonban az, hogy júliusra és augusztusra a rétek megsárgulnak és ha helikopterről nézzük, kifejezetten ostobán hat a szigorúan a telekhatárhoz igazodó haragoszöld téglalap. Olyan ez, mint a rizsporos paróka. Egykor evidensnek tűnt, hogy "kell", de a mából visszatekintve röhelyes. Ha igazán utánagondolunk és bátran meg merjük kérdőjelezni a mai kor ilyen "kell"-jeit, kiderül, hogy a legtöbbjük ugyanilyen, valóságtól elrugaszkodott abszurditás, vagyis valójában nem probléma. Egykor a szegény ember vályogkunyhóban lakott, a gazdag téglából épült kastélyban. A kettő között nagy a különbség és ez társadalmi feszültségeket okoz. Ma, a demokrácia korában mindenki úgy látja, jár neki a téglaház, kérdés, hogy ez az elvárás jogos-e, vagyis kielégíthető-e fenntartható módon. Lehet, hogy csak vályogkunyhó jutna és az egykori kastélytulajdonos volt az abnormális (nem agyi, hanem anyagi értelemben).