Mese az almafáról

Erdei sétám közben a hegy lábánál öreg gyümölcsösre bukkantam. Kora délután lehetett, a szeptemberi nap erősen tűzött, ezért kiválasztottam a legidősebbnek tűnő almafát és letelepedtem alatta. Gyors szomjoltásként a hullott gyümölcsből egyet elropogtattam, majd kiraktam a hátizsákból a kenyeret, a sajtot, a bort és megebédeltem.

Rögvest továbbindulni nem volt kedvem, üldögéltem egy kicsit és hallgattam a kései virágokon szorgoskodó méhek döngicsélését. Úgy tűnt, régen járt errefelé a gazda, a fű magasra nőtt, a présház oldalának támasztott gereblye nyelén felfutott a szulák. Hanyatt feküdtem, a pulóvert a fejem alá hajtogattam párnaként és a fa levelei között játszadozó fénysziporkákat figyeltem.
- Üdv Kétlábú! - szólt egy hang.
Felültem és körülnéztem, de nem láttam senkit. "Biztosan rosszul hallottam." - gondoltam, és visszafeküdtem.
- Én szóltam, az almafa, amelyik alatt fekszel. - szólalt meg ismét a hang.
- A fák nem tudnak beszélni! - válaszoltam, illetve azt hiszem, nem is szólaltam meg, csak gondoltam.
- Persze, hogy nem - mondta a hang és mintha kuncogott volna. - Nem is én beszélek, hanem te álmodsz! Kicsit fejedbe szállhatott a bor.
- Lehet, bár olyan, mintha ébren lennék. - feleltem és egyáltalán nem zavart, hogy egy fával társalgok. - Hogyan hallom a hangod, ha nem beszélsz?
- Te gondolod, amit mondok. Én sem értem, hogy van ez, de már többször beszélgettem kétlábúakkal. A Gazdával, aki egyre ritkábban jön, már többször is.
- Miről beszélgettek? - kérdeztem.
- Mikor hogy... - hümmögött - tanítgatom erre-arra. Felelek, ha kérdez.
- Mit tudhat egy fa, amit nem tud egy ember?
- Ó nagyon sok mindent! Több mint száz nyarat megéltem, sokat tapasztaltam.
- Tapasztaltál? Hogyan?
- Én nem látok, nem hallok, hiszen csak egy fa vagyok. De érzem a levegő minden rezdülését. Nyáron hatlábúak tízezreit látom vendégül, hozzák viszik a híreket. Télen kevesebb a vendég, főleg négy- és szárnyas kétlábúak. Ilyenkor van időm gondolkodni, sok mindent kiokoskodtam a világról.
- Érdekes. Én eddig azt hittem, hogy úgy tudhatunk meg a legtöbbet, ha utánajárunk a dolgoknak. Te csak egy helyben állsz.
- Igaz. Tudod Kétlábú, az élő lények három nagy csoportra oszthatók. Az egyik csoport sosem mozog, egész életét egy helyben állva tölti el. Vannak, akik csak egy nyarat, vannak, akik többet. Ezeket ti növényeknek nevezitek. Aztán vannak, akik mozognak. A legtöbb a hatlábú, de vannak négy- és kétlábúak is. Ezek folyton mozognak, ha nem tetszik nekik valami, vagy éhesek, odébb mennek. Ezek az állatok. Aztán vagytok ti, emberek, akik mozognak is, de főleg mozgatnak. Ti mindent folyton ide-oda toligáltok, rakosgattok, rendezgettek. Nektek ritkán jók úgy a dolgok, ahogy vannak.
- Persze. Télen fázunk, ezért házat építünk, nyáron növényeket termesztünk, hogy legyen mit enni egész évben. Másképp hogyan maradhatnánk életben?
- Én sosem csinálok semmit, mégis élek! Nekem úgy otthonom a világ, ahogy van.
Ez elgondolkodtatott. Vajon van olyan hely a Földön, ahol életben maradhatna az ember anélkül, hogy megváltoztatná a környezetet? Biztosan, de ha csak ott élne ember, akkor sokkal kevesebben lennénk. Nem biztos, hogy rossz volna.
- Mondd Egylábú! Ugye szólíthatlak így? - folytattam.
- Persze. - és nevetett.
- Szóval mondd Egylábú! Az a tény, hogy meg tudjuk változtatni a dolgokat, arra vall, hogy elég jól ismerjük a világot, nem?
- Nem vitatom. Sok mindenre képesek vagytok és ez tiszteletet érdemel. Ám, ha megváltoztatod a dolgokat, akkor már nem ismerheted meg azok eredeti állapotát. Azt, ami van, csak úgy lehet maradéktalanul megismerni, ha hagyod magad megváltoztatni a dolgok által. Ha te változtatod meg a dolgokat, akkor csak azt ismerheted meg belőlük, amivé változtattad őket. Az is valami, de nem minden.
- De ha sosem teszek semmit, akkor felemészt a hideg és az élősködők. - vetettem közbe.
- Én egész életemben csak elszenvedem az évszakok változását, az időjárás viszontagságait, a testemben furkáló lárvák tevékenységét. Sosem harcolok, csak tűrök. De már megtanultam, hogy így van ez jól. Suháng koromban csak az érdekelt, hogy a többiek fölé nőjek. Én akartam lenni a legnagyobb, hogy senki ne árnyékolhasson le. Aztán jött egy négylábú és lerágta a friss hajtásaimat. Nem tehettem semmit. Évekbe telt, amíg begyógyult a seb és közben egyre magasabb lettem. Ma már egyetlen négylábú sem éri fel az ágaimat, nagy kárt nem tehetnek bennem. De már nem is tartom ezt annyira fontosnak. Sokkal jobb összenőni másokkal. A gyökereim mélyen a földbe fúródtak és az ezer elágazás közt már nem is tudom követni, hol érek véget én és hol kezdődnek a kövek, a gombák, a férgek. A hatlábúak lárvái befészkelték magukat a testembe, több ezren tekintenek engem otthonuknak, az ágaim közt szárnyas kétlábúak, odvaimban lompos farkú négylábúak élnek. Eleinte zavartak, de már tudom, hogy az ént nem kell minden áron elválasztani a másoktól. Szükségünk van egymásra. A szárnyas hatlábúak beporozzák a virágaimat, amikből gyümölcsök lesznek. Az imént megettél egy almát, a testem a te tested részévé vált és jól van ez így. Minél öregebb leszek, annál inkább beleolvadok a világba. A lehullott leveleim elkorhadnak és más egylábúakat táplálnak, engem pedig más egylábúak régen elkorhadt teste táplál.
- Nagyon bölcs vagy már Egylábú! De én nem tudnék így élni.
- Nem is kell. Bár most éppen ezt teszed. Csak fekszel és figyelsz. Még csak nem is gondolkodsz, csak hagyod, hogy a gondolatok felbukkanjanak benned.
- Mindketten közel járunk a halálhoz.
- És ez az a hely, ahol képesek vagyunk találkozni.
- Ha örökre itt maradnék, lassan felemésztenének a férgek és végül a te tested részévé válnék.
- De az is lehet, hogy holnap valaki fejszét emel rám és asztal leszek a házadban, így én válnék a te életed részévé.
- Tényleg nincs határ közöttünk...
- Ha van is, az ideiglenes és látszólagos.
Egy ideig csendben maradtunk. Egyszerre láttam a fa száz évének minden pillanatát, a folyton ugyanúgy változó évszakokat és szétterültem ebben az időtlenségben, mint a füst a szélcsenedes völgyben. Egyediségem feloszlott a nyüzsgő élet masszájában, a múltat és a jövőt egy végtelen térként érzékeltem, melyben milliárdszámra születnek és pusztulnak a dolgok, az egész mégis mindig változatlan.
- Szunyókálunk? - kérdezte valaki.
Felriadtam. Egy idős ember állt előttem kalapban, kezében kosár.
- Jó napot! - szóltam zavartan. - Elnézést, azt hiszem elbóbiskoltam. Az öné ez a kert?
- Valamikor így gondoltam, de most már úgy mondanám, hogy én vagyok a kerté. - felelte mosolyogva. - Kijöttem almát szedni. Segít?
- Persze. - feleltem és feltápászkodtam.
Fél óra alatt tele lett a kosár. Az egyik fülét én fogtam, a másikat az öreg és elindultunk a présház felé. Az öreg beinvitált.
- Jöjjön, megtöltöm a palackot.
Kilögybölte a kiürült borosüvegemet és megtöltötte a lopóból fehér borral.
- Alma. - mondta. - Kóstolja meg! - és elém tett egy pohárral. Magának is töltött, koccintottunk.
- Mit álmodott? - kérdezte és rám nézett.
Zavarba jöttem, kinéztem a pókháló borította ablakon. Aztán viszafordultam, de nem tudtam mit mondani. Egy pillanatig még fürkészett a szemével, aztán halványan elmosolyodott és felhajtotta a maradék bort. Felállt.
- Ha akarja, elviszem. A hatórás buszt még eléri.
Feldobtam a hátizsákot a szekérre és elindultunk.